2017. augusztus 22., kedd

Negyvenegyedik fejezet

Vera


Kába voltam és zúgott a fejem a rengeteg kérdéstől. Utóbbi nem hatott az újdonság erejével, az egész életem olyan volt, mintha titkok öveznék, s láss csodát, nem tévedtem. Ami pedig a fejfájást illeti, az Alessio Tottinál tett látogatás óta a fájdalom migrénes jellegeket öltött, a legapróbb fényt vagy zajt is vad nyöszörgéssel fogadtam és marékszám tömtem az apró pirulákat, amiktől a feloldozást vártam.

Most is a dobozért nyúltam.
„Függője lettem a fájdalomcsillapítóknak és szakértője a kötszereknek.”emlékeztem Mario görbe betűire.
A szám keserű lett és nyomban az éjjeliszekrényre ejtettem a gyógyszert, csak egy kis vizet erőszakoltam magamba.
Tudatosan kerültem a tükörképem tanulmányozását, nem kellett önigazolás ahhoz, hogy tudjam, borzasztóan festek. A szemem alatt sötét karikák húzódtak, az éjjel sokat hánykolódtam. Rosszat álmodtam, de a levél alapján úgy tűnt, volt már ilyen korszakom.
Nem igazán emlékeztem a Farkasemberre, de az újságíró holtteste túl friss emlék volt ahhoz, hogy elfelejtsem. Álmomban én ültem azon a széken, ahol a hullát találtuk és Alessio Totti állt az ajtóban. Tarkójából kihúzta a kést és a torkomhoz szorította, kényszerítve, hogy írjak. Egy gyászkeretes jelentést körömöltem az újságba, a papír ragacsos lett a ráfröccsenő agyvelőtől. A kezem remegett, a betűk elfolytak és vörös pacákat hagytak a papíron. Vörös tinta – gondoltam, aztán közelebbről is megszemléltem. Vér – döbbentem rá, de egyszerűen tudtam, hogy nem a sajátom. Nem mertem felpillantani, de biztosra vettem, hogy a vér pontosan onnan érkezik, ahonnan a rózsaszínes agyvelő. Mért nem halt már meg? Undorodva hallgattam tovább Alessio Totti diktálását, aki gyilkosokról, tűzesetekről és számomra ismeretlen emberekről beszélt, majd mikor kitettem az utolsó pontot, az újságíró térde megbicsaklott, a kés megcsúszott a tokomon és…
Felriadtam.
– Csak álom volt. – Muszáj volt hangosan kimondanom. Muszáj volt emlékeztetnem magam. – Rémálom, de legalább nem valóság. Csak ez számít – suttogtam magam elé a sötétben.
Ekkor akadt a kezembe a levél, amit azóta már ezerszer átfutottam, bármelyik sorát kívülről fújtam, de egyetlen szavát sem hittem.
Hogy lehet, hogy én minderre soha nem emlékeztem?
Mario hazudott volna?
Most azt reméled, baleset volt. Vagy azt, hogy most is hazudok.”
Igaza volt. Mindent csak reméltem. Legfőképpen azt, hogy mindez nem történt meg. De Mario levele túl sok mindent megmagyarázott. A bátyám hegeit és alkohol utálatát, a tíz éves árvaságot, örök szegénységet és Mario riadalmát, mikor megpillantotta rajtam a zúzódásokat a tengerparti graffitis este után – a múlt árnyékát látta benne. 
Továbbá: mindezek után teljesen érthető, miért szökött meg Mario hazulról és cipelt magával, nem törődve a következményekkel, de arról nem tett említést, hogy az anyánkkal mi történt? Hátrahagytuk? Elmenekült? Vagy még mindig ott szenved?
Ott. „Ott-hon.”
Tudtam, hogy Mario sosem engedné, hogy felkeressem a vér szerinti apámat, de nem tilthatott el az anyámtól. Még egy szülőt nem vehet el tőlem!
Él az anyám. Vagy apa megölte?
Él az anyám?
ÉL AZ ANYÁM?
Felpattantam az ágyról. Nyomban megbántam, táncra perdült velem az egész világ. Kis híján Davide kés gyűjteményén kötöttem ki, de az utolsó pillanatban a szekrénybe kapaszkodtam. Csak óvatosan.
Egy napja ki sem mozdultam az ágyból. Szédültem a fáradtságtól, a sokktól és persze a kérdésektől.
Hol éltünk? Apa csak egyszer vert meg vagy korábban úgy intézte, hogy más ne lássa? Hogyan sikerült elmenekülnünk? Utána miért nem keresett senki? 
Ott lebegett előttem Mario kérdése is: „Alakulhatott volna másként?”
De egy sor állandónak bizonyult: Él az anyám?
„Tudom, ezt most emésztened kell…”
Egy élet sem lenne elég, hogy mindezt megértsem.
„…és rengeteg kérdésed van.”
Akkor miért nem válaszolsz? Miért nem vagy velem?
Tudtam, hogy Davide az utolsó reményem. Még ma éjszaka be kell jutnom a börtönbe, hogy beszélhessek a bátyámmal.
De most azt is elmondom, hogy tudd, ha rajtam múlik, soha nem mondom el mindezt.”
Márpedig ha már belekezdtél, fejezd is be – gondoltam. Semmi sem rosszabb, mint egy félbehagyott történet!
A fal mentén tapogatózva botorkáltam ki a szobából. Már besötétedett, ezt az első pillanatban láttam, de még a halvány lámpafény is szinte mellbevágott. A fejem úgy lüktetett, mintha a dobos azt püfölné, de nem törődtem vele. Összeszorítottam a fogamat és a nappaliba mentem.
Fények, zajok vagy a túl kevés folyadék – ámítottam magam, pedig a testem jelzett. Túlterheltem magam. Sok volt az idegfeszültség, a kérdés és a vér. De mégis hogy vehettem volna vissza a tempóból? Hogy lassíthattam volna, ha most kaptam vissza a reményt? Anya, merre vagy?
Davide a zongoránál ült és egy szívszorító dallamot játszott. Minden hangja olyan volt, mint a gerlice zokogás, még a lelkem is belesajdult.
Sosem voltam egy türelmes ember, de mintha láthatatlan kezek tartottak volna vissza attól, hogy megzavarjam a fiút.
„Nem akarom, hogy vele legyél! …Felejtsd őt el.”
Hiába, mind erre születtek. A zenélésre. Olyan rock balladák kerültek ki a kezük közül, amiket akár az angyalok is írhattak volna. Most már tudom, hogy a dalszövegeket Mario szerezte. Már értem őket.


„Üldözöl ébren és ott vagy az álmomban.
Sosem vagy páros, mindig csak páratlan.
Késsel fenyegetsz, vérrel vigasztalsz,
könnyekkel öntözöl, nehéz földdel betakarsz.
És virágzom…”


Az utolsó hang is elhalt. Nem szóltam, de Davide megérezte a jelenlétemet.
Mindig megérzi.
– Gyönyörű volt, ugye?
Félénk mosollyal nézett rám, azt hitte, a zene csalogatott elő a szobámból. Bólintottam – akkorát, amekkorát, a fejfájás csak engedett –, de Davinak rögtön leesett, hogy valami nem stimmel.
– Jól vagy?
Megroggyant a térdem, csak Davide aggódó pillantásába kapaszkodhattam.
Fekete szemek. Fekete szavak.
„Felejtsd őt el.” – visszhangzott a fejemben újra és újra.
Nem feleltem a kérdésére, elfordítottam a fejem.
– Be akarok menni Marióhoz. Szedd össze, amit hozni akarsz és menjünk – suttogtam és tüntetőn a falon lógó festményt figyeltem, pedig tudtam, hogy a dobos engem méreget.
– Most? – A hangja csodálkozó. „… olyan meghökkent arcot vágtál, mint mikor rádöbbentél, hogy a Mikulás valójában Rico, az anyja piros kabátjában…”
– Mit gondolsz, akkor szeretnék odamenni, mikor már kiengedték? – csattantam fel. – Beszélnem kell vele és sürgős annyira, hogy ne várjak kilenc hónapot!
Davide megütközve bámult, a szemében megbántottság villant. Tegnap még majdnem megcsókolt. Ma úgy nézett rám, mint, akit soha nem látott, mint bármelyik ribancra a koncertről. Mi lesz holnap?
– Rendben, Vera. Megértettem, nem kell pattogni. – Hozzám lépett, karját körém kulcsolta, de én nyomban eltaszítottam magamtól, az ölelő kezek tehetetlenül csapódtak vissza. Csak egy pillanatig láthattam a sértett fintort, Davide nyomban egy áthatolhatatlan maszkot rántott az arca elé. – Oké, mi a franc bajod van? – kérdezte és idegesen csattogtatta a rágóját.
– Semmi…
Gúnyosan felnevetett.
– Olyan rosszul hazudsz, mintha nem is mi neveltünk volna!
Az érzelemmentes hang, amit használt, mellbevágott. Szicíliában, egy olyan temperamentumos báty mellett, mint Mario, nem szoktam hozzá, hogy ilyen közönyösen szólnak hozzám.
Az egész életem egy dráma, de mindenki úgy játszik benne, mint egy lanyha komédiában.
– Tegnap óta úgy viselkedsz, mint aki teljesen megbolondult. Igen, Vera, az emberek meghalnak!
Mintha pofon vágott volna. Eddig csak anyára és Marióra tudtam gondolni, de most újra ott álltam a konyhában, a vértócsában, Alessio Totti holtteste mellett.
– Meghalnak, de nem miattunk – mondtam, és levegővétel nélkül folytattam, nehogy Davide közbevágjon. Tudtam, hogy meg akarna vigasztalni, de most nincs szükségem a sajnálatára. Marióra van szükségem. – Vigyél a börtönhöz. – Fogcsikorgatva fűztem hozzá: – Kérlek!
De Davide továbbra is a fejét rázta.
– Tudod, hogy csak heti egyszer beszélhetünk vele. Cross ma ment be hozzá.
Megütközve néztem rá.
– És én nem is tudtam róla?
Davide megvonta a vállát.
– Cross pár órája ugrott be, de te a szobádban voltál.
Úgy mondta, mintha valami mágikus erőtér vonná körbe az ajtómat, ami egy földi halandó számára áthatolhatatlan.
– Tényleg nehéz lenyomni a kilincset – ironizáltam. 
– Miért olyan sürgős ez hirtelen?
A homlokát ráncolta, de hogy gondolkodott vagy bosszankodott a szemtelenségem miatt, az nem derült ki.
Nem válaszoltam neki, csak végighúztam az ujjaim a zongorán. A feszültség egyre csak nőtt bennem. Utáltam, ha tehetetlen vagyok, márpedig úgy tűnt, bármilyen kérdésem is van, várnom kell a jövő hétig, hogy feltehessem.
Él az anyám?
Hétfőig ez simán felemészt.
Ekkor pillantottam meg a zongorán felejtett whiskyt. A borostyán folyadék aranyosan gyöngyözött a palackban, de legalább a fele hiányzott. Óvatosan a levegőbe szimatoltam és megcsapta az orromat az alkohol émelyítő szaga. Halványan, de érezhetőn.
Látsz Davi kezében poharat?
Alkohol van benne?
A második pohár, esetleg többet ivott már?”
Hirtelen felindulásból felkaptam az üveget.
– Búfelejtő? – nevetett Davide idegesen. Azonnal a nyomomba szegődött.
A konyhába siettem, letekertem a kupakot, de nem vettem elő poharat.
– Mint a profik, üvegből? – Mint te?! – gondoltam magamban. Nem szóltam egy szót sem. – Nem lesz az sok? – Csend.
Az orromhoz emeltem az üveg száját és mélyet szippantottam. Alig volt emlékem gyerekkoromból, Mario levele után mégis úgy éreztem, megrohannak a szörnyű képek.
Erős, tömény alkohol szag – deja vu. A gyomrom görcsbe rándult.
Valami mégis rémlik.
„…ivott és ivott. Ivott és vert. És a legrosszabb akkor volt, mikor nem ivott…”
– Add szépen ide az üveget – mondta Davide. Hangjában semmi pajkosság nem maradt és nagyon úgy tűnt, nem először kért erre.
Megfordultam és a szemébe néztem.
– Eszembe sem volt beleinni – mondtam, majd felfordítottam az üveget és a mosogatóba öntöttem a tartalmát.
Soha nem láttam még Davit olyan idegesnek!
Kecsesebben ugrott, mint egy tigris és gyorsabb volt, mint a gepárd, de elkésett. Az aranybarna folyadék gyors örvényként távozott a mosogatóban, utoljára megcsapva minket a jellegzetes illatával.
Az üvegben egy csepp sem maradt.
Davide őrjöngött.
– Mi ütött beléd?
A tekintete ködös volt. Nem is úgy nézett rám, mint egy idegenre, inkább az volt az érzésem, hogy nem is lát a dühtől.
Életemben először féltem tőle.
Egyáltalán nem volt szexi, ahogy fölém tornyosult vagy, ahogy az izmok kidagadtak a kezén. Egy legyintéssel megölhetett volna, és ami a legrosszabb, éreztem, hogy én már átéltem ezt. Apa.
Meghátráltam, de az üveget nem eresztettem el.
– Tudod, hogy ez árt a szervezetednek – mondtam és imádkoztam, hogy ne tűnjön fel a hangom remegése. Davi persze rögtön kiszúrta vagy talán csak a gondolataimban olvasott, megemelte a fél szemöldökét.
– Teljesen meglágyult az agyad?
– Abba kell hagynod az ivást – erősködtem, de kezdtem megérteni, Mario mire akart kilyukadni a levelében.
– Nem tudom abbahagyni, ha el sem kezdtem – csóválta a fejét. – Kösz szépen, hogy a lefolyóba öntötted a fél napi fizetésemet. 
Kezdett megnyugodni, de éreztem, hogy nem lát szívesen. Ha most a szobámba mentem volna, még megmenthettem volna a helyzetet, de én kint maradtam és kész voltam, hogy feltegyem a nagy kérdést. De féltem. Féltem a választól. 
– Davi – dadogtam. – Ha arra kérnélek, hogy többé egy kortyot se igyál…
– Kiszáradnék – röhögött ki kegyetlenül.
Már csak suttogva fejezem be:
–… megtennéd?
A válasz teljesen egyértelmű: Nem.
Összeszorítottam az ajkamat. Eszembe jutott, hogy beszélt Cross Traceyvel a Balhén, hogy mit műveltek egymással a szüleim vagy, hogy viselkedett velem Mario az elmúlt két hónapban.
Hányni tudtam volna!
A férfiak mind rohadékok! És képtelenek változni…
Én meg naiv voltam. Abban hittem, amiről minden tinédzser lány álmodik: a barátság, család, szerelem „erejében”. Most megkérdőjeleztem mindezek fontosságát.
Barátság?
Család? – na, ne nevettess.
Szerelem? – …
Annyit érnek, amennyit a papírszűrő a cigarettán. Füst van, szar van, te meg csak szívsz.
És ekkor megtörtént. Életemben először valami olyan meggondolatlanságot cselekedtem, ami után egészen biztosan nem volt szükség DNS tesztre. A bátyám húga vagyok!
Egyetlen mozdulattal a földre söpörtem a pulton sorakozó összes borosüveget. Vörös, fehér, száraz vagy édes, mind a földön végezte. Valamelyik üveg megvágta a kezemet, így már nem lehetett elkülöníteni egymástól, hol kezdődik a bor és hol fejeződik be a vér. Ezt a napot vörössel írták – gondoltam. Borral és vérrel.
– Őrült ribanc! – ordította a dobos.
Számítottam rá, hogy rosszul fog reagálni, a szó mégis úgy hatott, mint egy gyomorcsapás. Az r betűs szót egyedül a zenekar után koslató gruppikra használták, a magukat illegető, szégyentelen lányok csordájára, akiket nem érdekelt a zene vagy a hangulat, csak a színpadon ugráló zenészek.
Davide tekintete izzott, ha kívülről látnám magunkat, biztos azt hinném, hogy már rég kinyírt. És igazság szerint nem állt tőle messze.
Kis híján Mario jóslatát láttam beigazolódni, de Davide nem emelt kezet rám, a pillantásától mégis jéggé dermedtem.
– Takarodj – sziszegte. – Tűnj innen!
Nem mutattam ki, hogy mennyire megdöbbentem, kiviharoztam a nappaliból, a bejárati ajtó úgy csattant mögöttem, mint az ágyúdörej.
Ez a hang ébresztett csak fel a kábulatból, az elmúlt percekbe teljesen belehevültem.
Mit tettem?
Odakint besötétedett, az orromig sem láttam. Hónapok óta nem jártam egyedül az utcán. Az Outcasts vagy az Enemies tagjai nélkül, fegyveres testőrök nélkül.
Mostantól egyedül leszek – mondtam magamban, hogy minél hamarabb hozzászokjak a gondolathoz: magamra vagyok utalva.
Megindultam pedig tudtam, hogy az utcákat géppisztolyosok járják és a város maga a földi pokol. Meztelenül sem éreztem volna magam védtelenebbnek. Mit tettem?

2017. augusztus 20., vasárnap

Negyvenedik fejezet



Kedves Vera!

Fogadásom van rá, hogy a levél átvételekor legalább olyan meghökkent arcot vágtál, mint mikor rádöbbentél, hogy a Mikulás valójában Rico, az anyja piros kabátjában, a szemtelen (és részeges) krampusz pedig nem más, mint Davide.
Miattam ne aggódj, de hidd el, nyomós okom volt arra, hogy tollat ragadjak.
Levelet írtam neked, mert bocsánatkéréssel tartozom.
Levelet írtam, mert nincs időm arra, hogy mindezt elmondjam.
Levelet írtam, merthogy alkalom sem adódik a személyes találkozásra.
Levelet írtam, hogy elmondhassam: szeretlek.
Levelet írtam. Pedig tudom, hogy tűzben végzi.


A gyónásról úgy tartják, megkönnyíti a lelkedet, leveszi a súlyt a válladról, feloldoz a bűneid alól. De arról sosem beszélnek, hogy van- e ennek bármi szabálya, esetleg minden út járható? Hol kezdi az, aki mindenben vétkezett?
Azt ne kérd, hogy minden bűnöm felsoroljam, arra ez a kevés papír nem elég, de tudod, hogy az életem során bőkezűen bántam a hazugságokkal. Csaltam, loptam. Bánom, hogy így tettem, mert most a lelkiismeretem feszít belülről, de nem a bűnök felett érzett bűntudat miatt, inkább azért, mert így sosem biztosíthattam neked normális életet.
Ezen az sem javított, hogy a szüleink után én is eltűntem mellőled, nem maradtam ott támaszként.
Mielőtt mindenbe belekezdenék, szeretném, ha tudnád, a Salla Portado-i élet megkezdése, a Rock Katonái, a börtön, ezek életem nagy fordulópontjai, de egészen apró dolgokat is bánok. Például bánok minden reggelt, mikor nem kajáltunk együtt. Bánom az alkalmakat, mikor nem öleltelek vissza vagy mondtam egyszerűen annyit, hogy „szeretlek”. Bánom, hogy sokszor cikinek éreztelek a barátaim előtt és utálom, még a gondolatát is, hogy emiatt koloncnak érezted magad. Bánom, hogy úgy mentem el a tárgyalásra, hogy nem ébresztettelek fel, még csak el sem köszöntem, pedig ígéretet tettem – a szívembe véstem.
Bánom, hogy becsaptalak.
Bánom, hogy cserben hagytalak.
Bánom, hogy úgy tűnik mindent elrontottam. Miért van így? Én esküszöm, hogy próbálkoztam!
Annyi mindent tettem érted, de azt hiszem, a jócselekedet ott vesztette el az értékét, hogy hazudtam neked, egy életen át.

Az Outcasts (képzelt) fényes jövőjéhez, a nem létező rocksztár életmódhoz tartozott egy csomó rossz szokás. Igaz, az alkoholtól mindig idegenkedtem, de ott volt a cigi, a rossz társaság és a hajnali hazajárkálás.
Emlékszel? Abban az időben sokszor nem tudtál elaludni éjszakánként. Rosszat álmodtál. Egy házról, amiben egy vérfarkas lakott. Azt mondtad, a farkas minden álmodban megöl. De nem téged. Engem.
Teliholdkor annyira sírtál, hogy nem mertelek egyedül hagyni. Ezt persze magamnak köszönhettem. Amikor megláttad a heget a combomon, azt mondtam, a Farkasember harapott meg. Máig viccelődök ezzel, pedig mára nyilván kitaláltad, hogy nem ez az igazság.
Valójában egy szög fúródott a lábamba. Igaz, ez nem túl pontos kifejezés, merthogy egy kalapáccsal szúrta bele. Apa.


Olvasd újra.

Most azt reméled, baleset volt. Vagy azt, hogy most is hazudok.
Nem. Itt az ideje, hogy megtudd, ki vagy, ki vagyok én és miért jöttünk el otthonról.
Nyilván felkaptad a fejedet, felszisszentél, de az a helyzet, hogy a mi családunkban egy durvább verés nem volt egyedülálló dolog. Nem szállták meg a házat rendőrök, nem írtak az újságírók oldalas cikkeket. Nem állt meg az élet és nem álltak meg az emberek sem. Senki nem törődött velünk és a „mi dolgunkkal”.
Az én dolgom volt, hogy megvédjelek, anyáé, hogy kussoljon. Apa osztogatta a pofonokat. Olyanokat tudott rúgni, hogy a bakancsa nyoma hetekig megmaradt a derekamon, a monokli pedig mindennapos viselet volt. De sosem kellett rejtegetnem. Arrafelé, mindez a családok harmadát érintette. Csak a balesetin kellett kifogásokat keresnem, mikor vért köhögve vagy félig eszméletlenül, zavaros fejjel besántikáltam. Olyanokat mondtam, hogy leestem a lépcsőn, fellöktek a színpadon vagy kiléptem az autó elé. Nem hiszem, hogy elhitték, de elfogadták.
A szemem sokszor úgy bedagadt, hogy nem is láttam és volt, hogy egyszerre mindkét kezem el volt törve. A tanulás szóba sem jöhetett.
Apa meg csak ivott és ivott. Ivott és vert. És a legrosszabb akkor volt, mikor nem ivott…
Anya egyszer azt mondta, hogy nem volt mindig ilyen. Azt mondta, mindenről az alkohol tehet.
Nem. Sosem mondta azt, hogy apánk egy kibaszott seggfej, akinek rácsok mögött van a helye. Az alkohol volt a hibás.
Ezek szerint minden egy pohár sörrel kezdődött? Vagy egyáltalán hogy jut el idáig az ember? Alakulhatott volna másként?
Mindig ezen rágódtam. Vagy azon, miért maradok. De az utóbbi kérdésre, a szívem mélyén mindig is tudtam a választ. Boksz zsákot játszottam. Ez volt az egyetlen esélyem arra, hogy megvédjem anyát és úgy tűnt, téged nem bántott. Maradtam.
Azzal nyugtattam magam, hogy vannak jobb napok és igazság szerint tényleg voltak. De a kritikus időszakokban, mikor túl sok volt a munka vagy éppen egyáltalán nem volt, hálás lehettem, ha megúsztam egy zúzódással, törés nélkül.
Függője lettem a fájdalomcsillapítóknak és szakértője a kötszereknek. Ránézésre megmondtam, hogy zúzódott, tört vagy rándult, illetve szükség van-e egy orvos segítségére. Aztán egyre többször döntöttem úgy, hogy nincs.
Utólag belegondolva, remek ápoló lett volna belőlem.
A mókuskerekünk forgott, de egy nap minden megváltozott. Érted mentem az iskolához, de nem voltál a sarkon, ahol mindig vártalak. Már végezned kellett volna. Aggódhattam volna azon, hogy elraboltak – hiszen pontosan tudtad, hogy nem mozdulhatsz el a sarokról, míg oda nem érek! –, de leginkább attól rettegtem, hogy tudom ki vitt magával. Hat kilométerre laktunk, de hazáig futottam. Anya sehol. Apa a konyhában kiterülve, ernyedt kezében egy üveg whiskyvel.
Téged a szobád padlóján találtalak. A tested csupa zúzódás, sugárban hánytál. A szád is felrepedt, de ezt csak később vettem észre, mikor végre abbahagytad az öklendezést és megtöröltem az arcodat.
Ezerszer volt már velem hasonló, csukott szemmel is elláthattam volna a sebeidet, de elbizonytalanodtam, orvoshoz vittelek. És a rendelőből már sosem tértünk haza.
Egy újabb dolog, amit bánok. Vissza kellett volna mennem a konyhába, hogy eltörjem azt az üveget apa fején, végleg lezárva ezt az őrült históriát.
„Apa” – elképzelni nem tudod, hogy fáj leírni ezt a szót. Hangosan kimondani… nem. Azt nem is bírom.


Tudom, ezt most emésztened kell, és rengeteg kérdésed van. Azt is tudom, hogy dühös vagy, hiszen rég jogod lett volna megismerni a történetet. De most azt is elmondom, hogy tudd, ha rajtam múlik, soha nem mondom el mindezt. Csak én ismertem a részleteket és azt akartam, hogy a sírba is magammal vigyem ezt a családi titkot, hogy mindörökre megkíméljelek az újabb rémálmoktól.
De most eljött az idő, hogy figyelmeztesselek…
Vera. Davide a legjobb barátom. Soha ne bízz senkiben! De Davi az az ember, akire bármit nyugodt szívvel rábíznék. Még téged is.
De azt is tudnod kell, hogy súlyos problémákkal küzd. Nem mondhatom rá, hogy alkoholista, de te is tudod, hogy megindult egy úton, amiről nagyon nehéz visszatérni. Igen, persze visszafordulhat. De ne várd, hogy a szerelem változtassa meg. Nincs az a külső tényező – az ember saját akaratán kívül – ami akkora erővel bírhat, hogy változást idézzen elő.
Nézz föl a papírból.
Látsz Davi kezében poharat?
Alkohol van benne?
A második pohár, esetleg többet ivott már?
Ha mindig igen volt a válasz, akkor húgi, szállj magadba! Nem akarom, hogy vele legyél! Nem csak azért, mert a bolondos „kapcsolatodra” rámehet a barátságunk, hanem mert nem akarom, hogy olyan jövőt kapj, amilyen anyánk múltja volt! Felejtsd őt el.
És bocsáss meg nekem.


Ölel, csókol, könyörög:

Mario

2017. augusztus 19., szombat

Nagy T az utakon: ide lőjetek


Tapasztalatok kezdőknek és kíváncsiskodóknak:


Valahogy, a tinédzser kor kezdete fele – mikor a gyerekek többsége kezelhetetlenné vagy inkább egy mufurc, napi ötszöri etetést igénylő háziállattá válik – a felnőttek egyenrangú beszélgetőpartnerként kezdenek kezelni téged, még akkor is, ha épp nem tudnak mit kezdeni veled. Persze pont ilyenkor elkerülhetetlen témák: az iskola, barát/barátnő, a nyelvvizsga, jogosítvány és a rettegett jövő.

Túlnyomórészt sztenderd kérdések – amikre még akkor sem tudsz felelni, ha ezredszerre kérdezik –, minden találkozáskor előkerülnek, egyedül a jogosítvány- téma az, ami tizenhét éves korod után kerül listára, és hidd el, jó sokáig ott is marad.

A 21. században, minden „papír” létfontosságú, és ha nem is szó szerint, de növeli a túlélési esélyeidet a nagy betűs Életben. Minél több nyelvet beszélsz annál jobb, a diplomákról, képesítésekről, tanfolyamokról már nem is beszélve.

Részben ezért, részben szülői nyomásra kezdtem el a jogosítványom kovácsolását és igen, úgy éreztem magam, mint egy élő céltábla.



FELELŐSSÉG

Ha kimerészkedsz az utakra, nagy felelősséget vállalsz – az oktatóddal egyetemben –, talán életedben először. Életek vannak a kezedben. A tiedé, az oktatódé, a mögötted ülőé, gyalogosé, autósé, aki épp arra jár, ezt sosem szabad elfelejtened, de azt se hagyd, hogy lebénítson. Minden kezdet nehéz, de ha hibázol, az oktató élő riasztó berendezésként van melletted: szól, segít, esetleg beavatkozik.

PARKOLÁS

Lányok, rossz hír. J Mindenki tudja, hogy a fiúk ebben előnyt élveznek, hiszen messze jobb a térérzékelésük, de semmi pánik, mi elmondhatjuk magunkról, hogy fejlettebb a beszédközpontunk.
Megjegyzés: Be ne dőljetek a sztereotípiának, embere válogatja. Ismertem már olyan nőt, aki tükörből, centire pontosan parkolt… igaz, én nem romboltam mítoszt...




LEFULLADÁS… A POKOL

Ha minden lefulladásért pénzt kapok, az óráim végére új autót vehettem volna. 
Az aranyszabály: csúsztasd a kuplungot. Az elmélet megvan, de a gyakorlat még most is hibádzik, igazság szerint nincs rá jó tanácsom, ezeket a helyzeteket meg kell tanulni kezelni, mert igen, ez aztán bárhol, bármikor előfordulhat.

…és ne felejtsd: benzines autónál több gáz kell!



ELŐZÉS

A vezetés legveszélyesebb pontja, sajnos sokszor elkerülhetetlen. 
– Amióta vezetek, szép lassan megutáltam minden mezőgazdasági járművet vagy vontatót. –

A tanuló kocsiban meg fogod tanulni, hogy nézz körül, indexelj, nézz körül (!!!) és mindig legyél nagyon nagyon óvatos.

Jó tanács: Mindig ismerd az autódat, hányas fokozatban gyorsul úgy istenigazából.

(A szembejövőket nem zavarhatod, más nem kezdhetett előzést, tartsd az oldaltávolságot és számolj azzal, hogy nem elég kihúzódni, valahol vissza is kell térned.)

Mindent egybevéve, az előzés nagyon megfontolandó, zöldfülűeknek nem ajánlott (már persze, agyba-főbe), de arra készülj fel: tanulóvezető vagy, tehát minden baromnak becsületbeli kérdése, hogy megelőzzön. És meg fognak.


HÜLYÉK MINDIG LESZNEK

Ha egyet sem látsz, te vagy az. De nem kell a volánnál ülnöd ahhoz, hogy láss: kanyarban előzőket, index nélkül sávváltókat és olyanokat, akik teljes lelki békével jönnek szembe, még ha az utca egyirányú is.

NAGY T AZ UTAKON: IDE LŐJETEK

Erről megoszlanak a vélemények, hogy miért, az elég egyszerű. Aki alapvetően nyugodt természetű, emlékszik rá, Ő hogy kezdte, az elnéző lesz veled szemben. De aki négy kerékre született örökmozgó, ne adj Isten a szája is mindig jár, az bizony anyázni fog.
Biztos, hogy fogsz hibázni, de abban is biztos vagyok, hogy a tanulóvezetők többsége szabályosabban közlekedik, mint más sofőrök – erről az oktató gondoskodik. 

A jogsival rendelkezők néha egyszerűen törvényen kívül helyezik magukat: index nuku, körültekintés, no way, na és korlátozni az ő sebességüket? Mit képzelsz?!

Igen, életveszélyesek.



+1
A „mumus-lista” folyamatosan változik, hol ezt rontod el, hol ott hibázol, de a vizsga az mindig a papír tetején marad és addig kísért, míg túl nem leszel rajta.
A bukás szaga bizony ott van a levegőben, mert minden vizsgához szerencse kell, de ne aggódj, egyáltalán nem olyan ijesztő, mint amilyennek tűnik. Ismert utakon fogsz járni és végig ott ül melletted az oktatód.

Ha mégis megbuksz, semmi vész, legközelebb biztosan sikerülni fog.

Mindenesetre a vizsgám előtt utána olvastam, de sehol nem írtak olyat, hogy a vizsgabiztosok csak a „plusz pénzért” buktattak volna. –



Sok sikert, baleset és hatóságmentes közlekedést kívánok!

2017. augusztus 18., péntek

Harminckilencedik fejezet

Mario


Szóval halott.
Az asztal fémlapját bámultam. Bármit, csak ne kelljen Cross szemébe nézni, ahogy iszonyodva számol be a tegnap történtekről. Már percek óta beszélt, de azt hiszem a lényeg egy és ráadásul megváltoztathatatlan: Alessio Totti meghalt. Pontosabban megölték. Nincs többé.
Hazudnék, ha azt mondanám, elsőre nem éreztem kárörömöt a halála felett. Börtönbe juttatott – gondoltam dühödten és ökölbe szorítottam a kezemet. Aztán rádöbbentem, hogy ő volt a kulcs a szabadulásomhoz.
– Ott feküdt, tarkójában a késsel… az agyvelő a ruhájára fröcsögött, de a nagy részét a vér eltakarta… Istenem, mennyi vér volt… és az a rettenetes fémes szag…
Cross megrázkódott. Az arca eltorzult, ahogy mesélés közben újraélte a tegnapot. Minden szó egy kínzással ért fel számára, de nem tudta abbahagyni. Semmibe révedő tekintettel ismételgette újra és újra: Istenem, mennyi vér volt!
–… fürödni lehetett volna benne.
– Mit csináltatok a testtel?
Még soha nem voltunk hasonló helyzetben, márpedig ehhez nem volt elég az akciófilmekből merített tudásunk és erre még az utca sem készített fel. Sosem éltünk tisztes polgárokhoz méltó életet és nem vetettük alá magunkat a tíz parancsolatnak, de embert sem öltünk. Legtöbben még halottat sem láttunk, Cross még a nagymamája temetéséről is megszökött, csak ne kelljen látnia azt a márványszerű testet.
– Ott hagytuk. – A gitáros idegesen felnevetett. – Érted? Úgy ahogy volt, ott hagytuk! Késsel a fejében, vértől ázva… Istenem, mennyi vér volt… mennyi, mennyi, mennyi… – Teljesen sokkolódott. Sosem bírta a vér látványát, még a sebektől is irtózott. – Nem voltunk bent két percet. Megláttuk és már el is jöttünk. Vera így is kis híján kidobta a taccsot.
A húgom említésére felkaptam a fejem.
– Hogy mit csinált?
A hangom vészjósló volt, de a gitáros nem kapcsolt.
– Mondom, hogy majdnem elhányta magát! – mondta és kezével utánozta Vera mozdulatait.
Lehunytam a szemem és erősen megdörgöltem az orrnyergem.
– Ti engedtétek… – Mély levegőt vettem. A nyugodt hangnem sosem volt az erősségem. – Engedtétek egy tizenhét éves lánynak, hogy megnézze az újságíró hulláját?
Cross közbe akart vágni, de nem hagytam.
–… amitől még te is rosszul vagy?
Sötét csend telepedett a szobára.
Csak ketten voltunk bent, eredetileg az ügyvédemet vártam. Fogadok, hogy Cross bármit megadott volna azért, hogy ő is az ajtó túloldalán lehessen.
– Gyorsan eljöttünk – nyögte ki végül.
Ó, baszki!
– Ennyi hülyét – ordítottam. – Mit gondolsz, akkor nem vette észre? Vagy mégis milyen keveset voltatok bent? Reméltétek, pont pislogott, vagy mi a lófasz?
Felpattantam, a lendülettől a székem a szomszéd falnak esett. Fel, alá járkáltam.
– Hívtátok a rendőrséget? – kérdeztem, ujjaim a hajamat szántották.
– Mi?
Nem egy szokványos kérdés…
– Hívtátok a rendőrséget? – ismétlem meg riasztó nyugalommal.
– Nem – felelte Cross csendesen.
Legszívesebben megütöttem volna ezért a válaszért, a szemem előtt csak Alessio Totti megkínzott, vértől pettyes arca lebegett. Ennél többet érdemelt. Persze úgysem hittek volna nekik a rendőrök.
Mélyet lélegezve felállítottam a széket és visszaültem.
– Te álltál őrt az éjjel?
Cross bólintott.
– Éjféltől hajnali háromig.
Személyre szabott feladat egy hajléktalan számára.
– Hidd el nekem, egy lélek sem járt arra. Se be, se ki.
– Mégis meggyilkolták…
– Meg. Hacsak nem döfött kést a saját tarkójába.
Hátulról intézték el. Milyen aljas!
– Szörnyű – motyogtam.
– Mi lesz most a nyomozással? – kérdezte Cross tétován. Nagyot sóhajtva dőltem hátra a székemben, miközben az ajtóra sandítottam, az ügyvédemet várva. Legfőbb ideje volt, hogy felhívjuk Daemon Darrellt.
– Alessio Tottit meggyilkolták – mondtam. – Szóval vagy ő, vagy én forró nyomon jártunk.

Diego Piras fél órával később esett be az ajtón. Ruhája zilált volt, arca pedig olyan savanyú, mintha épp most esett volna át egy kiadós testüreg vizsgálaton. És valószínűleg így is történt.
– Ne haragudj a késésért – mentegetőzött. – A zárt szobákba csak az ügyvédeddel tartózkodhatsz.
– Te az vagy – mutattam rá. – Vagy lemaradtam valamiről?
– Az lennék – húzta el a száját Diego. – De szerinted Cross milyen szöveggel dumálta be magát?
A gitáros felháborodva nézett ránk.
– Hé! Elvégeztem a jogi egyetem első két évét.
Diego kétkedve méregette az utca bűzétől átitatott ruhájú, csimbókos hajú gitárost.
– Mindig is ő volt a legokosabb köztünk – nevettem.
Minden félévét kitűnőre zárta. Az egyetem feladása is egyfajta lázadás volt a részéről, szó sem volt arról, hogy kibukott vagy kicsapták. Cross higgadt, megfontolt srác és tudja, mit akar. – Azt mind tudjuk. – Zenélni.
– Ott hagytam az iskolát, aztán leléptem otthonról. De nincsenek illúzióim. Apám gazdag vállalkozó, a halála után nekem kell továbbvinnem az üzletet. Ha eljön az idő, a föld alól is előkerít…
Diego témát váltott, hogy oldja a feszültséget.
– Nem, nem hatsz meg a hányatott sorsú elit kölyök mesével – vigyorgott, majd fájdalmasan elfintorodott. – A hülye „ügyvéd vagyok” játékod miatt turkáltak zseblámpával a fenekemben.
– A jó öreg motozás – bólogatott Cross mindent tudón. – És mi jót hoztál?
Diego büszkén húzta ki magát a székében.
– Ennek örülni fogtok – mondta. – Megszereztem Daemon Darrell privát számát. Így nem kell az ügyvédek hadán áttörnünk.

Igaz, arra nem számítottunk, hogy a Phoenix igazgatójának válasza csípőből annyi lesz: „Ezzel kapcsolatban keressék fel az ügyvédemet.”

– Mario Ricci vagyok.
Diegóval úgy egyeztünk meg, hogy én beszélek, és amíg csak lehet, kihagyjuk a hivatásos személyeket.
– Ricci? – ismételte meg a nevemet elgondolkodva. – Különös csengésű. Csak nem valamelyik olasz lemezcégem szerződtette?
A tekintetem találkozott Crosséval. Keserű emlék.
– Nem, a Salla Portado-i tűzeset közbeszólt.
A vonal végén néma csend, de Darrell javára írva, gyorsan összeszedte magát.
– Mario Ricci. Maga az Outcasts frontembere?
Meglepett, hogy egyáltalán emlékezett a zenekarra.
– Igen – feleltem gyorsan. Felkeltettük a figyelmét?
– Sajnálatos dolog – mondta elgondolkodva. – De amint a felvétel lehetséges, az ügyvédeim értesítik.
– Az bajos lesz.
– Hogy érti?
A hangján hallottam, hogy teljesen összezavarodott. Hiszen hatalmas ajánlatott tett egy olyan senkinek, mint én. Én vagy Cross, Rico vagy Davide. 
Rólunk nem ír az újság. Nem, amíg élünk, de még a halálunk hírét sem említenék.
– Börtönben vagyok.
Csend.
– És tudja miért? Azt mondják, én okoztam a tüzet.
Újabb csend, ezúttal hosszabb.
– Csakhogy én nem csináltam semmit.
Daemon Darrell zavartan köszörülte a torkát.
– Nos, Mario. Biztos vagyok benne, hogy nem…öö… gyújtotta fel a vállalatomat, ha egyszer el akarta kötelezni magát mellette. De tudnia kell, hogy nálunk, a Phoenixnél nagyon odafigyelünk a zenészeink előéletére. És nem alkalmazunk börtönviselteket.
A hangja egészen távolságtartó lett a mondat végére, mintha már az bepiszkítaná a makulátlan előéletét, hogy velem beszél.
– Talán megoldható a dolog… - próbálkoztam, de ő közbevágott.
– Nézze, őszinte leszek. Nem tett még le semmit az asztalra zenészként, tehát nem fizetek magáért egy fityinget sem! Nem fizetek óvadékot vagy ügyvédet, ahogyan az ön részvételével az Outcasts zenekar jövőjét sem kívánom finanszírozni!
A szívem hevesen vert, mint egy csapdába ejtett nyúlé. Riadtan néztem a gitáros arcába. Most kizárnak a saját zenekaromból? Nem. A barátságunk többet ér. Már maga az ötlet is az őrületbe kergetett: megtehetnék.
Cross bíztatón mosolygott.
Össze kell szednem magam!
– Én azért mégis megoldhatónak tartom – mondtam és levegővétel nélkül folytattam, nehogy még egyszer közbevágjon. – Nem én vagyok a Salla Portado-i gyújtogató és ezt valószínűleg a rendőrség is nagyon jól tudja. De én lépéselőnyben vagyok. Még – hangsúlyoztam. – Mert én tudom, ki a tettes.
Csend. Csend. Csend – végtelen.
– Igazán?
Daemon Darrell hangja közömbös, én mégis hallottam, hogy ideges.
– Úgy bizony – mondtam lassan és felkészültem rá, hogy bevigyem a kegyelemdöfést. – Maga.
Sok mindenre felkészültem, nevetésre nem.
– Nevetséges egy figura maga, Mario – kacagta. – Árulja el – hatásszünetet tartott és biztosra vettem, hogy a könnyeit törölgette. Örömében vagy bánatában? – Mégis mi okom lett volna felgyújtani a saját vállalkozásom.
– A generációs háború kirobbantásához valami drasztikus lépés kellett. Egy lemezcég halála, tökéletes. Nem mellesleg az olaszországi vállalata beáldozható volt, ismerjük el – mosolyogtam keserűen. – Mégis mennyi pénzt hozott magának ez a Salla Portado-i koszfészek?
– Olyan marhákat próbálok megfejni, mint maga. Nem sokat!
– Ó, igen. Szeret jótékonykodni. De mégiscsak kell a pénz a Los Angeles-i csillogáshoz, nem igaz? – kérdeztem gúnyosan. Darrell nyugodt hangon válaszolt, de egyre feszültebb lett, a türelme vészesen fogyott. De miért tartott ki idáig? Miért nem csapta le a telefont?
– Csillogás? Maga talán ennyit lát belőle, de tudja, hogy van a szarka mese…
– Marhák és szarkák? Nem sokra tartja az olaszokat, ugye? Ez valami rasszista beütés. A sötét bőrünk miatt van, ugye?
–… a szarka lerepült a földre és kihúzta a fényes gyűrűt a kézigránátból. Az meg felrobbant. Vége.
– Pfú, de brutális mese. Hollywood az álomgyár. Ezt olvassa esténként a gyerekének?
– Most akkor személyeskedünk?
Nagyot sóhajtottam.
– Inkább elmondom, mi történt…
Nagy levegőt vettem. Csak hárman hallgattak, de tudtam ez olyan pillanat, mint mikor fellépek a színpadra. Pódiumon vagyok és a darab címe: Igazság. Itt az ideje, hogy bebizonyítsam: ártatlan vagyok.
– Az elmúlt évek során egyre feszültebb lett a helyzet a fiatalok és a felnőttek közt – fogtam bele. – Mindenkinek választania kellett a két oldal közül. Aki a lövészárkok közt lődörgött és megpróbált igazságot szolgáltatni, már a valódi igazságot, azt lőtték le először. Aztán következtek azok, akik rosszul választottak. Mert a háború senkit nem kímélt.
Daemon Darrell közbevágott.
– Nekem mondja? Oda az egyik stúdióm!
– Azt magának köszönheti, megmondtam – csattantam fel. Cross azonnal intett, hogy nyugodjak le. Teljesen megfeledkeztem róluk. Mélyet lélegeztem. Ki, be. – Tehát. Az évek során nyilván volt ideje rájönni, hogy itt Salla Portadóban nem megy a bolt, de egy esetleges háború a két oldal között… koncertek, cikkek, interjúk, talán még filmek is… milliók. Pénzben, emberben. Kapóra jött volna… csakhogy a hidegháborús körülmények évekig elhúzódtak. Maga lépett. Kiküldte az emberét és az év legnevetségesebb bűntényét tette világszenzációvá.
– Tudja mit? – kérdezte hidegen. Szinte láttam, ahogy feláll a kényelmes gurulós székéből, és a felhőkarcoló ablakából számító szemekkel pásztázza végig a várost. – Mégiscsak úgy gondolom, hogy maga tette. Talán ki is küldöm az egyik sztárügyvédemet – már a szó hallatán is összepisiltem magam! – a tárgyalására. Majd ő kezelésbe veszi.
A félelem vastag ködként ült az agyamra. Most Diego Piras volt az, aki megpaskolta a hátamat és lelket öntött belém. Jól csinálod – tátogta. Elképzelni nem tudom, mihez kezdtem volna nélkülük.
Ilyesmi lehet a szülés. Hosszú, nehéz és rohadtul fájdalmas!
Megnyaltam a kiszáradt ajkamat. Nem akartam riadtnak tűnni! Azt akartam, hogy vegyen komolyan, figyeljen rám. És lehetőleg minél előbb vallja be, hogy bűnös és én elhúzhassak innét a bús picsába…
– Sokkoltam?
– Őrültnek tartom!
– Fél tőlem?
– Megrémít a hülyesége!
A hangja már-már egykedvű volt. Ismét megnyaltam az ajkam, egészen kicserepesedett.
– Tudom, hogy bűnös! – suttogtam rekedten.
– Csakhogy én nem csináltam semmit.
Az én szavaimat idéztedöbbentem rá.
– Maga tette. És be fogom bizonyítani!
– Ebben az esetben, kérem tárgyaljon az ügyvédemmel – felelte fagyosan. Már nem nevetett. Nem negédeskedett és nem ugratott. A hangjából áradó jegesség lebénított.
Diego csettintett az arcom előtt.
– Mi van? – suttogtam kábán.
A kezébe papírt és ceruzát ragadott. Ezt firkantotta rá: Rossz az irány. Blöffölj!
A menetrendszerinti pénteki póker partikra gondoltam. Mindig nyerő voltam.
Hazudósnak születtem.
Nagyot nyeltem. Azt akarom, hogy komolyan vegyen! – mantráztam.
– Biztosan bele akarja keverni az ügyvédeket? – tudakoltam, hirtelen ötlettől vezérelve. – Bíróságra menne úgy, hogy nem ismeri a lapjaimat?
Daemon Darrell habozott. Mikor ismét megszólalt, a hangja unott volt, de tudtam, hogy mohón figyel.
– Már egy órát vett el az életemből és még mindig van mondanivalója?
Ha engem akarsz átejteni, korábban kell kelned… legalább egy órával…
– Higgye el, annak örülnék a legjobban, ha végre maga mesélne! – mondtam őszintén.
– Azt lesheti!
– Alkut ajánlok. – Darrell felhorkant, de nem vágott közbe. Pedig még én is tudtam, hogy nem vagyok olyan helyzetbe, hogy irányítani akarjam a játékot. – Szerződtesse a zenekaromat. – Cross döbbent arcára pillantottam. –Természetesen velem együtt. Jók vagyunk, ezt maga is tudja.
Zavart csend a vonal túlsó végén.
– És ebből én miért is jövök ki jól? – kérdezte Darrell. Felnevettem. Én erőltetettnek éreztem, de az igazgató riadtan szívta be a levegőt.
– Ez a legjobb – folytattam a vetítést. – Maga abból profitál, hogy nem cipelem magammal a bíróságra a pénzügyi kimutatásait.
Micsoda?
Daemon Darrell szemöldöke a homlokáról egészen Salla Portadóig szaladt.
– Kutakodtunk kicsit a pénzügyei közt, találtunk pár… érdekességet…
Hogy merészelte? Amerikai állampolgár vagyok…
– Ez itt Olaszország – kacagtam. – Vagy talán nem látta a Keresztapát?
Cross lemondón a kalapjába temette az arcát, de Diego Piras egyre inkább érdeklődve figyelte a történetet.
Homályosan meglebegtetni a maffia gondolatát? Miért is ne?!
– Az a helyzet, hogy áprilisban meglehetősen nagy összeget utalt át, méghozzá a gyújtogatást megelőző napon. 
Daemon Darrell levegő után kapkodott.
– Természetesen a fogadó félnek csak a számlaszámát ismerjük, de ha a bíróságon mindennek híre megy, bizonyára megértők lesznek és utána járnak a dolognak…
– Mit akar?
Kurvák! Kérlek!
Cross elképedve bámult rám és magam is az egekben jártam. Diego intett, hogy szálljak vissza, ki ne essek a szerepemből az utolsó pillanatban.
– Nem szeretek papírmunkázni – mondtam fölényeskedve. – Szóval mondja meg a cinkosa nevét és önről még csak említést sem teszek a tárgyaláson… már ha persze más bizonyítékokkal is kisegít, mint az a nagyobb…pénzösszeg: És természetesen szerződtesse a zenekaromat – folytattam. – De erről már beszéltünk…
Darrell mélyen beszívta a levegőt. Maga sem hitte, hogy leáll velem tárgyalni.
– Az alku nincs papírra vetve. Ugye tudja, hogy anélkül bármikor letagadhatom ezt a beszélgetést?
Még egy utolsót belém szúrt. De nem!
Mosolyogva pillantottam föl.
– Arra semmi szükség nem lesz. Már nem, mintha önnek az az előnyére szolgálna – tettem hozzá. – Két ügyvéd ül velem szemben jelen pillanatban, a beszélgetésünk minden percét rögzítették.
– Argh…
– Nem is köszön nekik? – kérdeztem vigyorogva. Cross annyira nevetett, hogy majdnem lefordult a székből. – Jobb, ha megismerkednek. Valamelyikük elküldi az iratokat…
Milyen iratok? Mindegy. Ez legyen Diego Piras gondja.
– Megszerezte a privát számomat, gondolom, a fax nem okozhat problémát – mondta komoran.
– Megoldjuk. És most csicseregjen nekünk egy nevet…
Erre a pillanatra vártam… hát, ki tudja, mióta!
Szinte beleszédültem a gondolatba, hogy Daemon Darrell a következő levegővételével már megnyitja a börtön kapuját.
– Egy fiút küldtem, a maguk fajtából. A neve Matt Adams.
Azt hittem elájulok. Valami embertelen hörgés szakadt fel a torkomon, mire Diego rátenyerelt a piros gombra, így csak a vonalas telefon hangját hallottuk: Bííííp. Bííííp. Bííííp. Bííííp.
Matt. A cellatársam. A segítőm.
A rókaképű, vörös hajú srácra gondoltam, aki a börtönéletem minden pillanatában mellettem volt. A fiúra, aki úgy káromkodott, mint bármelyik kocsis és annyi pletykát ismert, amennyit egy gimnazista tini lány. Ő volt, aki bejuttatott börtönmunkára, és aki megszervezte a találkozóimat! Végig mellettem volt és végig tudta, hogy ártatlan vagyok, hiszen valójában ő a Salla Portado-i gyújtogató! Elárult! Árnyékként tapadt rám, figyelve a nyomozásom és Alessio Totti… Alessio Totti!
– Lehet, hogy… – hörögtem. Megragadtam Cross karját, mire riadtan megugrott. – Ő ölte meg az újságírót… – suttogtam.
Minden egybevágott. Muszáj volt eltakarítania az útból azokat, akik a nyomára bukkanhattak. Tehát Alessio Tottit és engem…
Felkiáltottam…
– Vera!
Bele kevernéd őt is?
Bele.
Istenem, mit tettem!
– Ki kell jutnom!
Diego sápadt arccal fordult felém, kezében az aktatáskáját szorongatta.
– Most már ki fogsz jutni.
Megráztam a fejemet.
– Nem érted. Ki kell jutnom. Most! – ordítottam tébolyultan. – A húgom veszélyben van – néztem rájuk. – Matt őt is el fogja kapni. Úgy tudja, hogy csak négy ember tudhat róla. Alessio Totti, pipa. Daemon Darrell, én… és Vera – mondtam fájdalmas hangon.
Cross és Diego összenéztek.
Az ügyvédem lemondóan sóhajtott, de Cross bólogatott. Jó jel. Ha megihletődik, mindig ezt csinálja!
– Mond már!!
– Talán megoldható… A tárgyalásodon ki tudunk vinni.
Ökölbe szorítottam a kezem és kapásból rávágtam:
– Túl késő!
– Addig vigyázunk Verára – tiltakozott Cross. Nem szóltam. – Mikor kell menned a bíróságra?
– Holnap, kettőre – felelte Diego, majd megnyugtatón nézett rám.
– Egy nap.
Felnyögtem.
Egy nap?
– És ha nincs ennyi időnk?!