2017. augusztus 31., csütörtök

Epilógus

Két év és mégis úgy érzem, túl hamar érkeztek el az utolsó szavak. Ez az egész csak részben boldogság, a másik részben fájdalom - utálok búcsúzkodni.
"Mert fáj a szó és fájnak a könnyek,
de annak, aki elmegy, mindig könnyebb." L.J.
Ez úton is szeretném megköszönni mindenkinek, aki olvasott, keresett, segített, írt az elmúlt hónapokban!
Jó olvasást! 

Arrivederci: Julcsi



Epilógus/Kóda

Kedves Mario!

Másfél éve már a temetésnek. Másfél éve, hogy nem tudom, miért csináltad. Miért nem szóltál?

Sötét napok következtek.

Persze nem csak én sínylettem meg, hogy elmentél. A zenekar feloszlott. Egy teljes hétig nem létezett olyan, hogy Outcasts. Aztán a temetésed napján megtaláltam a kottákat. A Requiem nem csak nekem adott erőt, de a fiúkat is inspirálta.
Aláírták Daemon Darrell szerződését és még augusztusban indult a gépünk Los Angelesbe, ahol megkezdték a munkát. Az album címe (az emlékedre): Requiescant In Pace.
Természetesen a Requiem lett az első dal.
– Búcsú a rácsoktól, a testtől, az élet börtönétől… –
Hihetetlen sikereket aratott. A lázadók nem feledkeztek meg rólad, a Rock Katonái mártírjává tettek és úgy tűnt, a halálod még a felnőttek elhatározását is megingatta. Az Outcasts lemeze volt az évben az első, amit legálisan kiadtak.
A generációs háború megszűnt és a bandák elcsitultak. Tudomásom szerint Salla Portado még a tél beállta előtt kiürült, igaz, akkor már nem lehettem ott. Rég Amerika úttalan útjait jártam, a zenekarral az oldalamon, de az alkarunkon feszítő farkas összekötött minket a világ minden rockerével. Rock Katonái.
A fiúknak egy igazi turnébuszt ajánlottak, de ők azt kérték, hogy külön autóval járhassuk az államokat. El tudod képzelni? Beutaztuk az Egyesült Államokat egy autóval, egy bőrönddel és a hangszerekkel! Ez volt mindnyájunk álma!
Los Angelestől Seattle-ig bejártuk az egész nyugati partot. San Diego, Sacramento, Portland. Még Salemben is jártunk.
Sorra pipáltuk az államokat. Kalifornia, Oregon, Nevada, Utah, Colorado, Kansas, Illinois és New York.
Semmink nem volt, csak egymásnak voltunk.
Igazság szerint engem jobban lenyűgözött Amerika középső része, mint a két part menti hazugnak tűnő csillogás. Csak egy dolgot viseltem nehezen: az óceán hiányát. Amikor nem hallottam a víz hullámzását, úgy éreztem, téged sem hallak.
Davide szerzett nekem egy út menti boltból egy hatalmas kagylót. Az eladó azt mondta, a Bahamákról van. De az igai érdekessége a hangja volt. Mikor a fülemhez tartottam, hallottam benne a tenger zúgását. Csak így tudtam túlélni az utat, azok voltak a legnehezebb napok. De ha honvágyam van, néha most is a kezembe veszem a gyöngyházfényű kagylót és hallgatózom.
Sokszor eszembe jut Salla Portado, bár tudom, soha nem akarok visszatérni oda!
A betörés, az anarchia és a gyújtogatások, amikre mai napig nem derült fény – túl sok a rossz emlék. Mattat elfogták, de sikerült bizonyítania, hogy ő csak a lemezcég halálát okozta. Öt évet kapott. Daemon Darrell fellélegezhetett, Matt végül mégis tartotta magát az alkujukhoz és nem dobta fel őt. Darrell vagy megfenyegette, vagy fizetett neki. Gőzöm sincs. Annak a pletykának, hogy a cellatársadat megszállta a szentlélek, nem hiszek.
Túl sok mindent veszítetem ott, amit hosszú éveken át otthonomnak neveztem és talán (az emlékeken kívül) csak egy dolgot nyertem: Davidét.
Tudom, te ellenezted a dolgot, de én úgy döntöttem, adok egy esélyt Davinak. Ez így túl nagylelkűen hangzik, de valójában szükségem van rá. Azt hiszem, csak nem akartam elveszíteni még valakit.
Karácsonykor csókolt meg először. Újév óta hivatalosan is együtt vagyunk.
Szép kis szilveszteri buli volt. Én pityeregtem egy sort, Davide pedig masszívan vedelte a gyerekpezsgőt.
Mikor éjfélkor megcsókoltuk egymást, a többiek egyetértettek vele, hogy zsák a foltját…
Azóta volt egy kis pihisebb időszakunk, amikor végre kettesben is lehettünk, bár meg kell, mondjam, Cross és Rico levakarhatatlan, noha megvan a saját elfoglaltságuk.
El sem hinnéd, de Cross újrakezdte az egyetemet. Éjszakain van, de úgy döntött, végigcsinálja és könyvelő lesz. Ha valóban ért majd a számokhoz, a zenekar nagy hasznát veszi!
Persze a legnagyobb hír még így is Rico és Gemma szakítása volt. Oké, csak Gemmának volt nagy cucc. Rico belátta, hogy annyi csaj van körülötte, hogy nem érdemes lehorgonyozni. Hm. Erről az ideáról talán Davit is kifaggatom. Gyanúsan sunnyogott az imént az ebédnél…
Amióta itt vagyunk, nevetségesen elit helyekre kapunk meghívást, de azt hiszem az ebédet kivétel nélkül út menti gyorséttermekben fogyasztottuk. És azon kívül vannak sugárutak, meg utcák, amiknek nincs nevük, csak számuk és van hatvanhatos út és felhőkarcolók…
És van időnk. Talán ez a legfontosabb.

Van időnk egymásra, ahogy van időnk rád is.

Szeretettel,

Vera

2017. augusztus 30., szerda

Requiem

Fogadjátok szeretettel Mario búcsúját, a saját szerény-szegény feldolgozásomban.
Jó zenehallgatást!

Hossz: 2:22
Zene (zongora+ének): Lenner Júlia (jómagam)

Requiem


Ha Nap lennék,
felszárítanám a könnyeidet.
Ha eső lehetnék,
elrejteném az összeset.
Ha én lennék a szél,
elkergetném fölüled a felleget.

Nem vagyok senki,
nem szólhatok,
csak nem bírom, ha sírsz…
De most már úgyis indulok (mennem kell)

Mennem kell,
engedj el!
Hív a szabad ég, a völgy,
a hideg föld elnyel.

Mennem kell,
engedj el!
Hív a szél, a szabad ég,
a völgyben majd temess el…

Ha víz áztatja a koporsót,
tudom, hogy gondolsz rám.

Pedig kértelek, hogy ne ejts könnyeket.
Mert ha sírsz, ott fent meghasad az ég.
Megreped a föld és benne egy szív.
Kértelek, hogy ne ejts könnyeket!

Ha az emlék szép, minek pazarolsz hát?
Búcsúzz el, de emlékezz örökké,
hogy szeretett a Te egyetlen bátyád!
 

Negyvenhatodik fejezet

Vera


Úgy tűnt, azon az éjszakán átszakadt a gát. A könnyeim megállíthatatlan egymásutánban hullottak, keveredve vérrel és az utca porával. Azzal a mocsokkal, amiből a bátyám eltávozott.

Nem voltak angyalok és nem voltak harsonák. Mario nyöszörgése egyszer csak elhalt, a szeme fennakadt, a szíve megállt. Csak a vér csordogált továbbra is megállíthatatlanul. Még utoljára.
Üvöltöttem.
Sírtam.
Fájt.
Fáj most is.
A mentősök, a bíróságon kigyulladt tűz miatt csak későn értek ki. Egy pillantást vetettek a hatalmas vértócsára, ami lassan túlnőtt a testen, aztán letérdeltek Mario mellé. A szemébe világítottak, keresték a pulzusát és elmondták azt, amit magamtól is tudtam: Mario meghalt. A hátamra plédet terítettek, a holttestet pedig megpróbálták kiszedni a kezem közül, de az ujjaimmal úgy kapaszkodtam Mario bőrébe, mintha soha nem akarnám őt útjára engedni. És nem akartam. Nem akartam elhinni sem. Nem halhatott meg! Mi lesz, ha kinyitja a szemét és én nem leszek ott? Mi van, ha számít rám, és én cserben hagyom? Ordítottam. Hogy mit? Már nem tudom. Még a tűszúrásra sem emlékszem, csak arra, milyen hamar érkezett a bódulat. De Davide szerint még álmomban is könnyeztem.
Igaza lehetett. Még most is sokszor ébredek úgy, hogy a párnám nedves. És rosszakat álmodom.
Három teljes napig sírtam.
Sirattam egy testvért. Egy múltat. Egy jövőt. De leginkább ezt a kegyetlen jelent. A kábult nappalt, az álmatlan éjszakát. Az üres szobát. Az üres szívet.
Sirattam a bátyámat, aki mindentől megóvott. Sírtam minden percért, ami már nem lehetett az övé. A miénk.
Mario csak ritkán tervezett, sokszor gondolkodás nélkül ugrott egy kalandba. Ahogyan gondolkodás nélkül ugrott arról a szikláról is. Egy álma mégis volt: a zene. Zokogtam Marióért, aki úgy el akart jutni Amerikába. Kereste a helyét a világban és gyanítom, az Új Világ elég messze volt a múltbéli borzalmaktól, ezért vonzotta hát annyira. Ott születtek a legnagyobb zenészek. Ott éltek és ott is haltak meg. A bátyámnak csak egy mocskos, kisvárosi sikátor jutott.
Neki nem lesznek már sugárutak és utcák, amiknek nevük sincs, csak számuk. Nem lesznek felhőkarcolók, nem lesz hatvanhatos út, nem lesznek gyorséttermek, régi autók vagy olasz negyed. Ahogyan emlékművet sem kap majd a rock and roll hírességek csarnokában.
Mario félt a repüléstől. Nem a magasság zavarta, egyszerűen nagyobb biztonságban érezte volna magát egy hajón. Közel a tengerhez. Beleborzongtam a gondolatra, hogy a Mennyország milyen messze is lehet a mi tengerünktől.
– És ha pokolra jutottam?
Tudom, hogy ezzel ugratna, de nem tudtam nevetni.
Bármit megadnék, hogy visszautazhassak a múltba és mindent megváltoztassak. Nem lennék telhetetlen, nem akarnám törölni az egész hónapot, bármennyi borzalmat tartogatott is, csak a tegnapot tenném semmissé. Mario börtönbe menne. De élne.
Persze tudom, hogy ez is csak gyermeteg képzelgés, amivel fel kell hagynom. Végtére is családfenntartó lettem. De mit ér, az én egyszemélyes családom?
Davide végig mellettem volt. Napi háromszor megpróbált ételt diktálni belém, általában egyszer sikerült neki. Éjjelente többször is mellette aludtam, mert így legalább aludtam, de tudtam, hogy állandó nyöszörgésemmel és hánykolódásommal borzasztó alvótárs lehetek, de ő egyszer sem panaszkodott. Ami azt illeti, mindenki nagyon keveset beszélt. Nem mesélt senki a lázadás menetéről, a tűzesetekről vagy a szerződésről, amit Daemon Darrell küldött. Mit számítottak már ezek? De főleg nem beszélt senki Marióról.
Azt hittem, miattam csinálják, hogy segítsenek. Hiszen mind tudtuk, hogy Mario miattam halt meg. Ha én nem vagyok, sosem keresi fel az újságírót, sosem kezd nyomozni, sosem hívja fel Darrellt és soha, semmilyen körülmények közt nem szökik meg.
Élne. És élne Alessio Totti is.
Teltek a napok és én alig mozdultam ki a szobából. A temetéssel kapcsolatban minden felelősség Davidére, Crossra és Ricóra hárult, hiszen finoman fogalmazva: én nem voltam beszámítható. Így ők intézték a papot, a virágokat és a csónakot. A költségeket a Phoenix lemezcég állta, így egy különleges, a bátyámhoz méltó temetést rendeztek. Eszembe sem jutott beleszólni a dolgokba, nem is igazán figyeltem, mikor szervezkedtek, sőt, ha lehetőség volt rá, kimentem a szobából, de mikor megtudtam, hogy Mario nyughelye a tenger lesz, kicsit megnyugodtam.
Szerette a tengert.

A temetésre menet először elképedve bámultam körbe. Rengetegen eljöttek Mario barátai közül, de ott voltak a lázadók is mind egy szálig. A karjukon ott feszült a kendő, de úgy kötötték, hogy a piros részek még véletlenül se látszódhassanak ki. A gesztust látva a látásom ismét elhomályosult, ezért lesütöttem a szemem és Daviba karolva mentem tovább. örültem, hogy mellettem állt, máshogy képtelen lettem volna végigcsinálni.

A szertartáson nem is igazán figyeltem. A pap az örök életről beszélt, egy világról, ahol minden szép és jó. Nincs szenvedés, nincs fájdalom, nincsenek nemzetek, különbségek, nincs pénz, szép, csúnya, jó vagy rossz. Csak a fény.
Elég elképzelhetetlennek tűnt ez egy olyan lánynak, aki egy szabály szerint nőtt fel: Egyszer lent, aztán lejjebb.
A csónakot, amin Mariót vízre bocsátottuk, rózsák borították. Vörösek és feketék.
Fekete a gyász, vörös a vér.
A hideg futkosott a hátamon. Szorosabban fogtam Davidét. Nem kellett ránéznem, éreztem, hogy a válla rázkódott a sírástól. Cross is a szemét törölgette, csak Rico nem sírt.
Még egyszer, mind a négyen a csónakhoz léptünk, hogy utoljára búcsút vegyünk.
A háttérben John Lennon Imagine-je szólt. Beletelt egy kis időbe, mire leesett, hogy a lázadók énekelték. Az utcazenészek egy tömbbe álltak, egyikük pedig egy fa tetejéről vezényelt a tömegnek.
Én maradtam utoljára, de igazából nem tudtam, mit mondhatnék. Egy sajnálom annyira egyszerűnek tűnt, hogy szívem szerint arcon csaptam volna magam. Csak egyetlen dologhoz ragaszkodtam. Mindenképp el szerettem volna rejteni egy pengetőt Mario zsebében. Talán babonából, de ha a pap annyit beszélt az örök életről, akkor akár egy hitbéli dolognak is mondhatnám.
Mario ott feküdt a csónakban, mereven, mozdulatlanul és fehérebben, mint a márvány. Szép volt, most is szép, de az arcán olyan nyugodtság ült, amit életében sosem mutatott. Arcán ott ült a gödröcskés mosoly, de ettől még fiatalabbnak tűnt. Mintha egy idős lett volna velem. Most akár ikrek is lehettünk volna.
Közelebb léptem, a lábam nem ingott meg. Ott álltam előtte, utoljára, de a szemem lehunytam. Nem is a fájdalom miatt, olyan volt ez, mint egy néma búcsúzás. Aztán elléptem és a nadrág zsebébe csúsztattam az utolsó koncertjén használt pengetőjét.
– Remélem, szerencsét hoz! – suttogtam, de még így is meghallottam a papír zizzenését. Nem vettem észre, hogy a fiúk elrejtettek volna bármit is a zsebében, viszont Marióra a halálakor is viselt nadrágot adták. Talán ő tette oda? Még egy levél?
Nagyon akartam, hogy legyen valami, amit magammal vihetek, amit a testvérem még utoljára nekem szánt. Gondolkodás nélkül csúsztattam vissza a kezem a nadrág zsebébe és a papírlapot a táskámba rejtettem, egy halom zsepi közé. Végül elléptem a csónaktól és hagytam, hogy folytatódjon a szertartás. Könnyes szemekkel néztem, ahogy a vízre bocsátották a csónakot, majd mikor elég messzire sodródott, meggyújtották.
A nap idő közben alábukott és hamarosan a hajó roncsai is követték. Egészen addig álltunk ott, míg teljesen el nem simult a láthatár. Idő közben megjelentek a csillagok, de tudtam, hogy egy ma lehullott közülük.

A levélről nem szóltam a fiúknak, de amikor visszaértünk a házba, egy kisebbfajta búfelejtőre készülve, az asztalnál ülve nyitottam szét a megtépázott papírt.

Nem levél volt, azt elsőre láttam.
Kotta. Dalszöveg.
A gyomrom már a címnél görcsbe rándult.

Requiem.
Azaz gyászmise. 

„Requiem aeternam dona eis, Domine!” – mondta a pap, ami annyit tett: Adj, Uram örök nyugalmat neki!

Levegő után kaptam. Már az első sorokból megértettem, hogy a szöveg egy üzenet, ami nekem szólt. 

Requiem

Ha Nap lennék,

felszárítanám a könnyeidet.
Ha eső lehetnék,
elrejteném az összeset.
Ha én lennék a szél,
elkergetném fölüled a felleget.


Nem vagyok senki,

nem szólhatok,
csak nem bírom, ha sírsz…

De most már úgyis indulok (mennem kell)

Mennem kell,

engedj el!
Hív a szabad ég, a völgy,
a hideg föld elnyel.


Mennem kell,

engedj el!
Hív a szél, a szabad ég,
a völgyben majd temess el…


Ha víz áztatja a koporsót,

tudom, hogy gondolsz rám.


Pedig kértelek, hogy ne ejts könnyeket.

Mert ha sírsz, ott fent meghasad az ég.
Megreped a föld és benne egy szív.
Kértelek, hogy ne ejts könnyeket!


Ha az emlék szép, minek pazarolsz hát?
Búcsúzz el, de emlékezz örökké,

hogy szeretett a Te egyetlen bátyád!

Egy egyszerű (túl szép kifejezés) feldolgozás - tőlem.
Hallgasd meg!

A levél kiesett az ujjaim közül, a torkomból velőtrázó sikoly szakadt fel.

– Tudta! – üvöltöttem, a fiúk értetlenül bámultak rám. Davide hozzám sietett, azt hitte megint vagdalkozni kezdek, de amíg ő lefogta a kezem, Cross a dalszövegért kapott.
– Tudta! – kiáltottam újra, túlharsogva a fülembe mormolt szavakat.
– Mit tudott, Vera? És kiről beszélsz? – kérdezte Rico. Nem néztem rá, Crosst figyeltem, miként falta a szeme a sorokat. És ahogy telt az idő, az arcára kiült a felismerés.
– Mario… 
– Tudta, hogy meg fog halni – suttogtam. – Nem is látott rá esélyt, hogy túlélje!
A szavaimat döbbent csend fogadta. Aztán szép lassan mind felocsúdtak, a papír körbe járt. Láttam, hogy először a súlyos szavakat, majd a mögöttes tartalmat mérlegelték. Végül a szemük a távolba révedt, de ösztönösen tudtam, hogy az eszük a dalon járt. Csak én nem tudtam, mit csináljak. Sírni akartam. Zokogni. Vagy legalább könnyezni. De nem ment.
Aztán egyszer csak, mintha jelre tennék, a fiúk felálltak, arcukon ünnepélyes komolyság, de a szemük elevenen villant. Rico bekapcsolta a mikrofont, Cross az erősítőhöz kötötte a gitárt.
Egy pillanatig csend volt, aztán elkezdték.
Davide a zongoránál ült és egy szívszorító dallamot játszott. Minden hangja olyan volt, mint a gerlice zokogás, még a lelkem is belesajdult.
Mario dalát játszották. 
És amíg a dal tartott, olyan volt, mintha ő is köztünk lett volna. Hozzám szólt…

Én is szeretlek, Mario!

2017. augusztus 28., hétfő

Negyvenötödik fejezet

Vera


Addig mozgolódtam, míg Mario feje az ölembe nem került. Óvatosan simítottam végig az arcán, finomabban, mint a napsugár, úgy tűnt, ez az egyetlen mozdulat, amivel nem okoztam neki további fájdalmakat. Az arca grimaszba torzult és szaggatottan fújta ki a levegőt.

Próbáltam valami megnyugtató mantrát susogni neki arról, hogy minden rendben lesz, de a sírástól bucira dagadt fejemmel, az el-elcsukló hangommal, és folytonos hüppögésemmel nem lehettem túl hiteles.
– Kér…lek szépen, ne hagyj…itt – csuklottam. – Nélküled nem megy! – Amint kicsúszott a számon, el is szégyelltem magam az önző gondolatra. Most akartam támaszt keresni benne, mikor leginkább szüksége volt rám?
– Ne haragudj! – mondtam gyorsan. Megtöröltem a szememet és megpróbáltam elmosolyodni. Nem sikerült.
Mario kinyitotta a szorosan összezárt szemét, egy pillanatra mintha a görcsös magzatpózból is engedett volna.
– Mi nem menne? – kérdezte csendesen és a tekintetemet kereste.
Ez.
Ez nem menne.
Nem tudnék felkelni reggelenként úgy, hogy tudom, neked ez volt az utolsó reggeled. Nem tudnék felöltözni úgy, hogy a szekrénybe pillantva ne a véres ruhák jussanak elsőre eszembe. Nem tudnék az utcára lépni anélkül, hogy ne rettegnék attól, Matt melyik sarokról ront elő. Mikor ránt fegyvert. És mikor öl meg engem is. Nem tudnék többet enni, most, hogy látom, hogy vér folyik a szádból. Nem tudnék lezuhanyozni anélkül, hogy ne látnám magam előtt azt a borzalmas sebet, amit a golyó ütött rajtad, mikor megmentettél. És nem tudnék aludni sem. Hogy hajthatnám a fejem a párnára, mikor tudom, hogy a te utolsó vánkosod az én lábam volt?
Erre gondoltam. De nem beszéltem róla. Csak zokogtam újra, megállíthatatlanul.
Kavics csikordult, valaki közeledett. Összerezzentem. Aztán a léptek egyre sietősebbek lettek. Akár egy ló. A sétából galopp lett, aztán vágta. Kecses, gyors. Davide.
– Nem…! – Ő nem sikoltott. És nem sírt. De a szeme… olyan fájdalom ült benne, amit képtelenség lenne leírni. Szerintem még érezni is az. – Nem. Nem, nem, nem!
Tudtam, hogy mire gondolt. Túl sok volt a fájdalom az elmúlt hónapban. Persze, hogy tudtam. Minden az én családomon csattant. Marión. Davidén, Crosson, Ricón. Rajtam.
Először a tűz, a lázadók, a börtön, a betörés. És most ez. Legyen ez bármi.
Davide Mario mellé térdelt és a pólóm maradványával felitatta a vért, aztán rögtönzött kötést készített.
Mario némán tűrte, de szaporán szedte a levegőt. Az egész egy groteszk szülésre emlékeztetett. De ő nem életet adott, hanem halált szült. Mi lehet borzalmasabb ennél?
– Hívok… – Davide hangja elcsuklott. – Hívok segítséget!
Utána akartam nyúlni, aztán mégis elengedtem. Féltem, hogy ha a helyzet rosszabbodik, nem tudok jól reagálni, de azt is tudtam, hogy abban az esetben már úgyis csak az orvosok segíthetnek a bátyámon. Mario nem szólt egy szót sem, de a dobos után nézett. Felemelte a fejét, hogy lássa, hogyan távolodik, pedig tudtam, hogy ez az apró mozdulat is pokoli kínokkal jár számára. A szemében fájdalom ült. De tudtam, hogy ez Davinak szólt. Hiszen ki tudja, mikor talál fülkés telefont? És ki tudja, meddig élt még…
Nem! Erre gondolnom sem szabad!
– Nem tudnék például rajzolni – bukott ki belőlem. Elemi erővel söpört végig rajtam a vágy, hogy szóval tartsam Mariót. Hogy életben tartsam… Én nem értettem a gyógyszerekhez vagy a kötszerekhez. De ahányszor behunyta a szemét, a gyomrom görcsbe rándult. Kinyitja még?
Ha egy pillanatra nem a megszokott ritmusban vett levegőt, szívem szerint a vállánál rázva térítettem volna magához. Térj észhez! Lélegezz!
Mario értetlenül bámult rám, ezért magyarázkodni kezdtem.
– Tudod, hogy te hagyod jóvá minden művemet – magyaráztam és lázasan kutattam még olyan dolgok után, amikre képtelen lennék nélküle, de azért nem olyan morbid vagy teátrális, mint az alvás vagy egy egyszerű séta az utcán. Pedig lassan egyértelművé vált: egy szóval kifejezhető, amire képtelen lennék a testvérem nélkül – élni.
– Aztán… – gondolkodást mímeltem, pedig csak egy újabb könnyáradatot próbáltam megállítani a pillanatnyi némasággal. – Soha nem ismernék meg új zenekarokat. Mindig ugyan az a zene szólna.
Mario felvonta a szemöldökét és egy apró vigyorra telt tőle. Lelkesen utánoztam.
– Nem tudnám kivel kibeszélni az idegesítő szomszédjainkat. Nem tudnék jó, kiadós, hosszú és véres testvér- háborúkat folytatni – méláztam és rögtön beugrott hányszor kiabált velem Mario, amiért folyton a szobájában lógtam. – És persze nem tudnék kitől elcsórni cuccokat.
Egyre több és több dolog ugrott be.
– Téged le se lehet lőni – motyogta Mario. A morbid viccre csak a szememet forgattam és folytattam a csacsogást. Láthatóan segített neki. A légzése lassult, a szeme egyre többet volt nyitva.
– Nem kapnék ingyen magazint a zeneüzletből. Nem tudnék összehaverkodni reggelente azokkal a csajokkal, akiket elvileg ki kéne dobnom. igen, hiába ráncolod a szemöldöködet. Mind egy nagy brancs vagyunk. Maria, Abriana, Calinda, Lunetta, Trilby…
– Elég lesz!
– Teresina, Siéna, amelyiknek szép a bőre és Siena, akinek túl sok anyajegye van, Mea…
– El… elé… elég… – hörögte Mario. A szája sarkába rózsaszínes nyálbuborék jelent meg.
Rögtön elhallgattam.
Mario csak köhögött egyre, én pedig tartottam a fejét, hogy véletlenül se nyeljen félre.
– Szóval mind… ellenem… szövetkeztek? – kérdezte Mario zihálva, de a dolog már cseppet sem tűnt humorosnak, a szemembe könnyek gyűltek.
Kicsordult egy, kettő. Öt. Tíz. Ötven is.
Mindketten hallgattunk.
A levegőben ott volt a só illata, de most valami más is keveredett közé. Vér. Persze. És füst. A lángoló épületre gondoltam, és arra, hányan égtek odabent. Vagy mindenki kimenekült? Mekkora pusztítást végezhetett az a pár szál gyufa, amit egy rab az ingébe rejthet?
Odáig már nem ért el a szirénák hangja, sőt, ha az ember igazán figyelt, meghallhatta a tenger morajlását.
Sós víz. Mint megannyi könny. Talán én is sírhatok tengert?
Mare
Legnagyobb meglepetésemre Mario törte meg a csendet. A hangja reszelős volt és réveteg, tekintete a távolba révedt.
– Régen… sokat sírtál – nyögte ki. Nyugtalanul simítottam végig az arcán. Nem tudtam, miről beszél. – Még a régi életünkben. Otthon. – Maradt benne annyi erő, hogy az utolsó szót gúnytól csöpögve ejtse. – Mikor apa elvert, te mindig sírtál. 
Levegő után kaptam. Egy újabb morzsa a múltamból.
– Egyszer egy párnát vágtam a fejedhez, hogy végre abbahagyd – ismerte be Mario szégyenkezve. – Nem tudtam aludni tőled és nem hagytad abba.
Átsuhant az agyamon, hogy szíve szerint talán most is hozzám vágna egy párnát.
De ő csak folytatta, homályos tekintettel, mintha a valóság már túl valószerűtlen lenne számára.
– Aztán, mikor rád találtam a szobád padlóján összeverve, annyira lefoglalt, hogy a sebeiddel foglalkozzak, hogy eszembe sem jutott, mi dúlhat a lelkedben, hogy mi volt annyira furcsa. Csak később esett le mit hiányoltam: a könnyeket. Attól a naptól kezdve sosem sírtál.
Mostanáig – akartam mondani, de a Mario arcára csöppenő cseppek mindent elmondtak helyettem.
– Mindig csak értem sírsz – suttogta.
Fel akartam üvölteni. Semmi nem fájhatott úgy, mint neki, de fájt. És minden embernek a sajátja fáj leginkább.
Mario légzése egyre felületesebb lett.
Hirtelen egy emlékkép tolakodott a fejembe. Az a nap, amikor a fotó is készült, amit Mario a szobájában őrizgetett. Az az első emlékem arról, hogy a tengernél jártam. Milyen gyönyörű volt! A víz csillogása, a szél, amivel gyerek fejjel olyan könnyű lett volna szállni… lenyűgözött az egész, ahogy volt! A parton volt egy hatalmas szikla. Körülbelül olyan magas, amikről az óriás- toronyugrók vetik le magukat. Mario és Davide amint megpillantották, tudták, hogy le akarnak ugrani.
Én amint megpillantottam, tudtam, hogy pont ekkora fagyit szeretnék enni, de amint ők egymásra néztek, Mario, azzal a minden őrültségre kész, elszánt tekintettel és Davide, akinek még a szeme se állt jól! – akkor úgy döntöttem, inkább azt akarom, hogy ne ugorjanak.
– Mario, meg fogsz halni! – mondtam, mire ő csak nevetett.
– Nem megy az olyan könnyen!


De igen. Könnyen ment. Mario ott halt meg a két kezem között.

2017. augusztus 27., vasárnap

Negyvennegyedik fejezet

Mario


Mikor megpillantottam Verát, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ekkora szerencsém van. Davide egész éjjel a várost járta, de hiába próbálkozott északon, délen, keleten vagy nyugaton, a húgomat a föld nyelte el. Most mégis ott állt, látszólag sértetlenül.
Olyan lett az egész világ, mint egy homályos fotó, aminek csak egyetlen pontja éles – és az Vera volt. Aztán kiszélesedett a kép, részletgazdagabb lett. Került rá egy ármánykodó gyilkos – csúszómászó, rókapofájú féreg… Matt – és egy pisztoly. Megállt bennem az ütő, de csak azért, hogy az eredeti ritmus ezerszeresét verje. Ahogy az előbb hitetlenkedtem az örömben, most úgy tettem a bánatban. Erre mondják, hogy ahol az élet ad, ott elvesz. De ilyen gyorsan? Egyszer lent, aztán lejjebb.
Matt és Vera lassan közelítettek felénk. Mi is megindultunk, de Matt felmordult.
– Állj!
Nem nyújtotta felénk a tenyerét, hogy megállítson, más gesztikulációt használt. Felhúzta a kakast.
– Ne! Ne lőj! – kiáltott Davide riadtan. Legjobb barátom szétcsúszni látszott. Fekete szeme vérként vöröslő, mindig mosolyra húzódó szája pedig olyan, akár a pokolba vezető sötét barlang, aminek mélyéről panaszos jajveszékelés szakadt.
Voltunk már hasonló helyzetben, de akkor a fegyvert ránk fogták. Érdekes, azt jobban viseltük. Most, hogy Vera volt az ellenség markában és olyan apró volt és ártatlan… a legnagyobb pofon volt az élettől, amit valaha kaptam, de tudtam, hogy higgadtan kell viselkednem. Szívem szerint én is ordítottam volna: Ne lőj! Engedd el! Vagy csak annyit: Megöllek.
De tudtam, hogy ilyenkor csendben kell maradni és hideg fejjel taktikázni.
Mégis, rettenetesen nehezemre esett gondolkodni, mikor láttam, hogy Matt pisztolya Vera hajába kap, azok közé a puha, göndör tincsek közé, amit Cross minden találkozásuknál összeborzolt.
Egyszerűen felfordult a gyomrom attól, ahogy azok a kezek, amiket Rico meg akart tanítani harcolni, most hátracsavarva lógtak.
Az ujjak, amiket öleltem, amik a zongorát szántották, begörbültek és nem maradt bennük erő. Ahogy a jég kék szemekben sem.
– Mario, menj innen! – üvöltötte. A hangja érdes volt. A torka száraz, és a szeme is. – Meg fog ölni!
Némán néztem először Vera, majd Matt szemébe.
– Ha meg tud, megölhet – mondtam végül csendesen, ami aztán az egész társaságot felbolygatta. Vera keservesen jajveszékelt, tagjaiba visszatért az élet. Matt felkacagott, de alig tudta féken tartani a húgomat, ezért a fegyver markolatával hatalmasat sózott a fejére. Talán csak képzelődtem, de mintha a levegőbe kövér vércseppek röppentek volna.
Úgy hatott az egész, mint egy gyomron rúgás Eszembe jutott, mikor véresre verve találtam Verára odahaza.
Davide is ugrásra készen állt és egy pillanatra régi fényében tündökölt. Kihúzta magát, a szemében elszántság villant. Egy pillanatra átfutott az agyamon, milyen jó is, hogy az én oldalamon áll, az én testvéremet védelmezi. Davide gyilkos eleganciával küzd.
De pillanatnyilag mindkettőnk kezét megkötötte egy fegyver, amit nem is a mi fejünkhöz fogtak.
Biztos voltam benne, hogy Matt nem fogja csak úgy lepuffantani Verát, hiszen akkor kivel tartana minket sakkban? Lehetett akármennyi töltény a tárban, mi ketten voltunk.
De abban is biztos voltam, hogy a gyilkolászást mégis Verával fogja kezdeni. Esetleg Davival? Kit kímél meg és ki lesz, az, aki végignézi a másik kettő halálát?
Bárcsak én halnék meg először!
Bárcsak ne halna meg egyikünk sem!
– Meg foglak ölni, Mario, ne aggódj! De jobban örültem volna, ha ezt a kettőt nem kevered bele – mondta és fejével először Verára, majd Davidére bökött. A két ember, akik a legfontosabbak számomra. – Igazából a haláluk a te lelkeden szárad majd. Emlékszel? Én megpróbáltalak figyelmeztetni…!
„ –Belekevernéd őt is?
– Bele.”
– Azt hittem segítesz nekem!
Tényleg csak a segítségében bíztam, soha nem bíztam meg benne. De akkor miért ér ekkora csapásként az árulása? Hiszen minden ember ezt csinálja és én ezt tudtam jól!
Talán fáj, hogy az a szószátyár kisfiú, akit a cellámban találtam, így átejtett?
– Ha ez megnyugtatja a lelkedet, ugyan oda mentek – mondta Matt kedvesen, aztán összeráncolta a szemöldökét. – Már persze ha neked is sikerül a Mennybe jutnod.
Veráról valahogyan mindig automatikusan úgy gondolják, oda kerül. Én meg csak próbálok nem gondolni arra, hogy meghalhat.
– Ne aggódj – vicsorítottam – Majd szarok rád néha föntről.
Cellatársam sértetten húzta föl az orrát.
– Nem vagy túl tisztelettudó velem.
– Ő a fegyvert tiszteli, nem téged – magyarázta Davide. – Ahogy én is. Nem érzed milyen igazságtalan küzdelem ez?
A költői kérdés Matt elevenébe vágott, de nem tudott vitatkozni ezzel. Egy gyenge és védtelen lányt tartott túszként. Ketten voltunk, de egy fegyver ellen.
– Nem emlékszel, hogy mi megmentettünk azon az éjszakán, mikor Paolo fegyvert fogott rád? – folytatta Davide.
– Az adósunk vagy – mondta Vera. Matt erősen beszívta az alsó ajkát, majd még egyszer lesújtott a pisztoly markolatával. Vera lába jól láthatóan megingott, már csak Matt kezei tartották.
Ekkor egyszerre több dolog történt. Davide nekiugrott Mattnek, aki eltaszította magától a húgomat. Mikor a pisztoly először elsült, én is előrevetettem magam, de nem azért, hogy harcba szálljak, hanem, hogy megóvjam Verát. Ráborultam az apró testre és reménykedtem, hogy most az egyszer nem késtem el.
Másodszor is eldördült a fegyver, de úgy tűnt, Matt már csak vaktában lövöldözött, mert Davide hátracsavarta a kezét és hátulról birkózó fogásban ölelte. Matt azonban a falnak hátrált, Davide a kemény téglafalra kenődött. Cellatársam hangosan zihálva futásnak eredt, az orrából patakokban folyt a vér. Egyszer, még utoljára hátrafordult. Célzott. És lőtt.
Vera felsikoltott.
Legördültem róla, a ruhája csupa vér volt. Letéptem a pólóját, de a vékony ruhaanyagon átszivárgó véren kívül semmit nem találtam. Vera újra felsikoltott és olyan keserves, szívszaggató zokogásba kezdett, hogy nem is láthatott a könnyektől, mégis előre mutatott.
Csak ekkor néztem magamra. Én is csupa vér voltam. Véreztem. A golyó az oldalamat érte. Amint az adrenalin leszaladt bennem, kiszaladt az erő a lábamból és a földre roskadtam.
– Mario! – üvöltötte Vera artikulálatlanul és értem ugrott, persze nem tudott megtartani. A hangja távolinak tűnt. Semmit nem hallottam a fülembe zubogó vértől, a szívem hevesen dübörgött. Dühös voltam rá, amiért így vert, minden egyes dobbanása több és több vért lökött ki a testemből. Úgy lett volna logikus, ha lelassul, nem? De úgy bepörgött, mintha attól félne, ha lassít, meg is kell állnia.
És… ki tudja?

2017. augusztus 26., szombat

Negyvenharmadik fejezet

Vera


Találni egy olyan helyet, ahol éjszakára tábort verhetek, olyan volt, mint aknakeresőzni. Északon és a keleti parton a Rock Katonái vártak tárt karokkal, míg délen az Enemies állomásozott. A központban rendőrök, nyugaton Davide. A város kivetett magából.
Végül az erdőben aludtam el és próbáltam nem gondolni rá, hány hulla fekszik a föld alatt.
A fáradtság szinte ledöntött a lábamról. Nyugtalan éjszakám volt, de a tegnapi után áldás volt minden perc, amikor egyáltalán le tudtam hunyni a szemem – és akkor áldott feketeség fogadott. Se halottak, se részegek, csak a nyugodt, fekete tenger.
Álmatlan álmomat egyedül a korgó hasam zavarhatta meg – hál’ Istennek, a farkasok sem négy, sem kétlábú fajtája nem járt errefelé –, vacsora gyanánt egyedül azt a narancsot ettem, amit az egyik kertből sikerült elcsennem. Lédús volt és rostos, az illata pedig beleette magát a bőrömbe. Nem csoda hát, hogy ha mégis álmodtam, azt egy narancsligettel tettem.
Éhes disznó makkal álmodik gondoltam, de a tudatalattim rögtön meg is dorgált.Ugyan, Vera. Ne csinálj úgy, mintha az éhség lenne az egyetlen, ami ébren tart! Két ember fontos a számodra és az egyik börtönben van, a másik pedig egy életre megutált. De szerelmes vagy.
Bármennyire nevetséges volt is, szerettem Davidét és erre az esti vitánk döbbentett rá. Ha közömbös lettem volna iránta, csak a düh hajtott volna előre, de engem a csalódottság űzött. Rettenetesen fájt, hogy nem állt ki mellettem.
És persze ott lüktetett az állandó kérdés: Él az anyám?
Nem tudom, mennyi fájdalmat bír elviselni az ember, de bármennyi is legyen a limit, én bizonyára a közelében jártam.
Úgy éreztem bármelyik pillanatban összeroppanhatok.
Gyenge vagyok.
De erős, amíg kitartok.
Tehát kitartottam. Mert én soha nem sírok. És egy Ricci soha nem adja fel. Igaz, ezt sosem mondtuk, de visszagondolva az elmúlt éveinkre, egészen biztos voltam benne, hogy ennek így kell lennie. Egy Ricci törhetetlen.
– Engem nem lehet elnyűni – sziszegtem a fáknak. – Nem egy rossz kabát vagyok, hanem Vera Ricci.
Úgy mondtam a nevemet, mintha az örök szinonimája lenne, a végtelen szimbóluma. De a fák nem feleltek.
Dühösen szusszantottam.
– Mit tudtok ti?
Él az anyám?


Az éhség csak másnap üldözött vissza a városba. Utolsó reményemként a lakáshoz siettem. Odabent ugyan az a rendetlenség fogadott, mégis ösztönösen tudtam, hogy azóta járt ott valaki.
Talán Davide?
Akár bocsánatot akart kérni, akár a hajamnál fogva visszaráncigálni, nem akartam, hogy itt érjen. Annyira siettem, amennyire azt a helyzet engedte. A régi szobámba lépve keresgélnem kellett egy kicsit, de szerencsére hamar kiszúrtam egy ruhakupac alatt a rikító rózsaszín malacperselyt. Tizedik szülinapomra kaptam Mariótól, és egészen addig lelkesen gyűjtögettem benne a zsebpénzemet, míg rá nem döbbentem, hogy végül össze kell törnöm. Azóta egy centet sem raktam bele, de a csörgés alapján úgy ítéltem meg, mindez bőven elég lesz egy ebédre.
– Bocsi – néztem mélyen a malac szemébe, majd nagy erővel a földhöz csaptam. Összekapartam a földre hullt – apróbbnál is apróbb – pénzeket és búcsúzóul Nevio üzenetére pillantottam: Meddig húzód?
Tudom, fenyegetésnek szánták, most mégis erőt adott. Magabiztosan elmosolyodtam. Végül is túléltem ezt a hónapot.
Egy percre hagytam, hogy végig söpörjenek rajtam az emlékek. Az éjszaka, mikor a tömegben vergődtem, Mario börtönbe menetele, a graffiti, a koncert, a betörés, a Bemutatkozó Balhék, az anarcia, a szerelem, a levél.
Igen. Ha ezt kibírtam, nem lehetett előttem akadály.
A mosoly mégis lelohadt az arcomról. Az ablakhoz rohantam, de a szemem nem csalt, a főtér felől hatalmas füstoszlop kígyózott az ég felé és hamarosan meghallottam a sivító szirénákat. Nem gondolkoztam, csak lerohantam a lépcsőn. Minden óvatosságomat sutba dobva szaladtam.
Leszarom, ki lát meg!
Szörnyű gyanúm támadt. Ma volt Mario tárgyalása és úgy tűnt, az elharapódzott lángok a bíróság épületét támadták. Talán csapdába csalták Mariót? Így akarják rákenni ezt a nevetséges szerepet? Salla Portado-i gyújtogató – futott át az agyamon, de nyomban el is vetettem az ötletet. Ez még az igazságszolgáltatás mércéjével mérve is igen nagy őrültségnek tűnt.
Mi van, ha tényleg Mario gyújtotta a tüzet?
Akkor bizonyára nyomós oka volt rá és mindenképp mellette a helyem.
A beléptető kapun még sikeresen átjutottam, de a kordonok nem engedtek tovább. Az oldalam szúrt, a szemem előtt fekete pöttyök táncoltak, de törtettem tovább a tömegben, hátha megtalálom a kerítés gyenge pontját. Ekkor végre egy ismerős arcot pillantottam meg.
– Matt! – kiáltottam boldogan és a maradék erőmet összeszedve odafurakodtam a rongyos alak mellé.
– Vera! De jó, hogy látlak! – mondta a fiú és odébb lökte az utolsó két embert is, aki kettőnk közé állt.
– Mi ez a káosz? – kérdeztem, amint levegőhöz jutottam. Matt számító szemei most a tűzre tapadtak.
– Kigyulladt a bíróság könyvtára, de ötletem sincs mi történhetett. Aggódtam Marióért, azért jöttem ide, de nem láttam, hogy őt is kimentették volna.
A világ örökké és végérvényesen tótágast állt. Micsoda?
Ezer, meg ezer lehetőség szaladt át a fejemen, ahogy a bíróság felé rohantam. Gondolataimban volt a bátyám bűnös is, meg ártatlan, de az, hogy nem jutott ki az épületből még csak meg sem fordult a fejemben.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem, de nem hagytam lehetőséget, hogy válaszoljon. – Talán csak nem láttad jól a füsttől!
– Talán – ismételte Matt. Volt valami dühítő abban, ahogy ezt a szót mondta.
Pont úgy mondta, mintha csak meg akart volna nyugtatni.
– Tuti, hogy kihozták! – mondtam határozottan és a szemem újra a környéket pásztázta, de úgy tűnt, Mariót ismét szem elől tévesztettem. Se kék szemek, se gödröcskés mosoly.
Egy Ricci soha nem adja fel!
Megragadtam Matt karját és az egyik sikátor felé húztam. Emlékeztem, hogy arra meg lehet kerülni az egész épületet.
– Meg kell őt keresnünk! – adtam ki a parancsot és Matt nem ellenkezett.
Ahogy egyre messzebb kerültünk a főtértől, de egyre közelebb Coccodrillo határához, az embertömeg ritkulni kezdett, végül az utolsó lélek is elfogyott, Matt mégsem engedte el a kezem. Az érintése kellemetlen volt, de attól tartottam, Mario levele után senkitől sem tudom majd elviselni, hogy hozzám érjen. De ez a kényelmetlen, kitekert kézfogás mégis borzasztóan irritált. Már bántam, hogy magammal hoztam a fiút, de egyedül nem szívesen bóklásztam az Enemies területén. Végtére is én tiltó listára kerültem.
Matt előbb vette észre őket, mint én. Ezt onnan tudtam, hogy akkora rántást éreztem a karomon, hogy attól tartottam, kiszakad a helyéből.
– Aú – kiáltottam föl. – Nem lehetett volna egy kicsit óvatosabban?
– Fogd már be – morogta Matt. Csak ekkor vettem észre, amit ő. Mario és Davide ott állt az egyik sikátorban. Magamtól valószínűleg észre sem vettem volna őket. Mindkettejük arca rettenetesen feszült volt. Miattam? Egyáltalán, hogy került Mario ide? És hol vannak az őrök? Mindketten évekkel öregebbnek tűntek. Tartásuk görnyedt, a szemük táskás, Davié sírástól vöröslő.
Mi történhetett?
De mielőtt vagy ők, vagy én megválaszolhattam volna a kérdéseket, fémes érintést éreztem a halántékomnál. Hideg és kellemetlen érzés volt. Torokszorító.
Még sosem tartottak fegyvert a fejemhez, de tudtam, ez a szép hagyomány ma megszakadt.
– Most akkor szépen odasétálunk hozzájuk – duruzsolta Matt a fülembe. – De ne feledd, egy rossz mozdulat és mind a hárman halottak vagytok. – Nem tudom miért, de úgy érezte nem volt elég hatásos a mondandója, ezért hozzátette: – És lehet, hogy nem veled kezdem…

Negyvenkettedik fejezet

Mario



Hagytam, hogy a gyufaszál az ujjaim közt lobbanjon el. Sosem voltam babonás, de most mintha a kavargó lángokban a jövőt láttam volna. Zavaros, veszélyes… és az egész olyan gyorsan aludt el, mint egyetlen gyertya a szülinapi tortán.
A megfeketedett szálat a többi közé dobtam, a dobozból újabbat halásztam elő.
Most már megteszem – hajtogattam. Mindhiába. 
Hátradőltem a székemben és fáradt sóhajt hallattam. Már csak tíz percem maradt, mégis engedélyeztem magamnak egy rövid pihenőt, hogy körülnézhessek. Persze tudtam, ha a teljes napot rászánnám, akkor se tudnám bejárni az egész termet. A bíróság könyvtára hatalmas volt, igaz a kezembe egyetlen kedvemre való könyv sem akadt. Csupa jogtudomány és statisztika, de semmi Harry Potter vagy Stephen King.
Az egész épületet a papír jellegzetes illata lengte be, de távolról sem emlékeztetett az új könyvére, az embernek csukott szemmel is csak egy irattár jutott eszébe, tele dohos, poros lapokkal.
De a bíróságon sem doh, sem por nem volt, még távolról sem. A makulátlan teremben kívülállónak éreztem magam, még a vaskos lexikonok is fölényeskedve tekintettek le rám a polc tetejéről. De a lapra vetett, bölcs szavakon kívül nem akadt más társaságom. A mellém rendelt őr nem lépett a könyvek labirintusába és a sorok közt csak néha suhant át egy kávétól túlpörgött, sápadt gyakornok. Irigykedve néztem a kezükben gőzölgő feketét. Nyugtalan éjszakám volt, tele rémálmokkal. Sem Cross, sem Diego Piras nem tudta, hogy egy nap elegendő idő lesz- e a mentőakcióhoz, ahogy egyikünk sem sejthette, Matt mikor csap le ismét.
A huszonnégy óra letelt, de az ügyvédek távozása után nem volt több hírem a külvilágról. Sötétben tapogatóztam, ahogyan álmomban is. Sűrű fenyőerdőben jártam. A tűleveleknek köszönhetően nesztelenül haladtam, de így is odafigyeltem minden lépésre, mert tudtam, a Farkasember valahol körülöttem ólálkodik. Telihold volt, de a feketefenyők sűrűn zártak, nem szűrődött át egyetlen fénynyaláb sem. Sikítást hallottam. Vera! Rohanni kezdtem, vakon, követve a panaszos sírást. Vera sosem sír. Csörtettem, hogy magamra vonjam a szörnyeteg figyelmét és titkon reméltem, hogy lépteim elnyomják a szörnyű hangot, de a sikítás nem halványult. Egy tisztásra értem. Vera sértetlennek tűnt, de ott állt mellette a vérfarkas. Rám emelte aranybarna tekintetét, mire riadtan léptem hátrébb. A gyilkos szemekből Matt nézett vissza rám. Kiáltásra nyitottam a szám, de a szó vérbe fúlt. Matt egyetlen ugrással előttem termett és tűhegyes fogaival átharapta a torkomat.
Izzadtan ébredtem. Tudtam, hogy kiabáltam, mégsem szólt érte senki. A börtön lakói megértő szemekkel figyeltek. Tudták, hogy tárgyalásom lesz és ismerték egy bűnöző zaklatott éjszakáit. Igaz, én ártatlan voltam. De ekkor már cseppet sem érdekelt. Leszartam, minek nyilvánítanak papíron. Bűnös vagy bűntelen, priuszos vagy tiszta, egy voltam csak: testvér. És a húgom bajban volt. Komolyan azoknak a taláros majmoknak a szavára kellett volna adnom? Úgy vonultak be a tárgyalóterembe, mintha élet és halál urai lennének. Márpedig ha visszaküldenek a börtönbe, egy ember meg fog halni. És az Vera lesz. Cross szerint, arra, hogy jogi úton kihozzanak, annyi esélyem volt, mint féllábúnak a seggberúgó versenyen. Így egyetlen út maradt a számomra: a szökés.
Eddig minden a terv szerint haladt. Eddig.
Elkámpicsorodva meredtem a fekete gyufahadseregre. Az én feketeingeseim. 
A bírák felvonulása után lemondtam a kirendelt ügyvéd szolgálatairól és kérvényeztem, hogy a tárgyalás során sajt magamat képviselhessem. Persze Diego Piras nélkül még azt sem tudtam igazán, mikor kell felállni és mikor leülni, de a hangsúly nem is ezen volt. Csak így, ügyvédet játszva szabadulhattam ki a tárgyalás szünetében a könyvtárba. A papírok közé.
Elfújtam a gyufát.
Végre rájöttem, mit utáltam a nagy szökési tervben!
Nem volt más dolgom, mint az könyvtár ablakához sétálni és a polcon található könyvekből egy tábortüzet felállítani. Egyetlen gyufa, egyetlen tűz, hatalmas káosz és egyel kevesebb rab. Kivetettem volna magam az ablakon, és agyő…
De nem tudtam felgyújtani azt a rohadt épületet. Na, nem mintha sajnáltam volna. Csak azt utáltam, hogy a tűz a fegyverem. Egy önigazolás, hogy én vagyok az. A Salla Portado-i gyújtogató.
– Talán igazatok volt – suttogtam. – Talán mindig is igazatok volt.
Halkan beszéltem, a nagy némaságban mégis ostorként csattantak a szavak. Legalább elnyomták az utolsó gyufaszál sercenését. A papírgalacsinok pillanatok alatt lángra kaptak. Szépen égtek – bizonyára már rég beitták az öngyújtóból csepegtetett folyadékot – de amint elérték a könyvborítókat, sűrű füst terítette be az egész termet. Hamu szállingózott mindenfelé. Beette magát a makulátlan függönybe, csempékbe, még az asztali lámpák fényét is lefogta.
A füst a plafon felé kígyózott, de a tűz alig volt nagyobb egy apró tábortűznél, mint amin bográcsozni lehet. A zakómat ráterítve még simán elolthattam volna, egészen addig a pillanatig, míg a lámpaburák be nem robbantak, tovább táplálva az elszabadult szörnyeteget.  Kétségbeesetten figyeltem az egyre növekvő lángokat. A szemem könnyezett és szerettem volna azt hinni, hogy mindez csak a füst hibája, de valójában utáltam azt, amit tettem. Veráért. Mindent csak a húgomért teszek!
A füst már a torkomat égette és tudtam, hogy mennem kell, de hirtelenjében azt sem tudtam, merre induljak. Botladoztam kicsit a polcok közt, mire végre megtaláltam az ablakot. Az első emeleten voltam, itt már nem szereltek rácsot, ráadásul a könyvtár nem tartozott a rabok közkedvelt törzshelyei közé.
Ugrottam.
Rosszul értem földet, a lábam kissé megbicsaklott, de minden erőmet összeszedve feltápászkodtam és úgy mentem tovább, mint ha mi sem történt volna. A rabszámmal ellátott pólómat a bokorba hajítottam – Viszlát, Négyszázhetes! – és kiléptem a főutcára. Bent bizonyára már kitört a káosz, de úgy tűnt, odakint még nem vettek észre semmit. Csak akkor gyorsítottam a lépteimen, mikor meghallottam a szirénákat.
Vajon ide tartanak?
Úgy tetszett, mintha csak most léptem volna ki az épületből.
Hogy értesítették a tűzoltóságot ilyen gyorsan?
Mindenesetre egy gyorsabb tempó nem árthatott.
Coccodrillo határa felé tartottam. Ott beszéltük meg a találkozót, de Cross nem volt sehol.
Csak egy görnyedt hátú nyomorék ücsörgött az utca sarkán. A tenyerem izzadni kezdett, fura érzés kerített hatalmába. Olyan ismerős!
Tucat, piros- fekete kendő, szakadt farmer, a farzsebben dobverő. Fekete haj és… bizonyára fekete szemek.
– Davide?
A hangom inkább riadt suttogásnak tetszett, de a lábaim maguktól szaladtak legjobb barátom felé. Úgy ugrottam a nyakába, mint egy öt éves. Soha nem örültem még neki ennyire! Egy pillanatra még Vera és Matt is kiment a fejemből és megcsapott a szabadság összetéveszthetetlen illata.
A szél, a tenger, a só, az élet.
Tényleg megcsináltam! Kint vagyok!
A boldogság egészen addig tartott, míg Davide rám nem nézett. Fekete szemek? Maximum a szeme alatt húzódó karikák voltak feketék, a szeme… a szeme olyan vörös volt, mint a vér és olyan duzzadt, mintha Rico háromszor húzott volna be neki.
De első ránézésre tudtam, hogy Davit nem a helyi bandák verték össze. Sokszor láttam már hasonló tüneteket Verán. Davi sírt.
A gyomrom görcsbe rándult. Baj van!
És ekkor leesett.
– Vera– kérdeztem.
Csend.
Súlyos és kérlelhetetlen csend.
Hol van?
A térdem megremegett.
– Nem… – kezdte, majd megrázta a fejét és gyorsan a szeméhez kapott. Tudtam, hogy újabb könnycseppek buggyantak ki. Hiába volt minden! A lábamból minden erő kiszaladt. Elkéstem.
– Nem tudom…
Elkéstem, ahogy az álmomban is.