2017. május 10., szerda

Huszonegyedik fejezet

Mario



Lelkiismeret furdalásom volt, hogy egyetlen szó nélkül jöttem el, de mit számít már az én számlámon még egy megszegett ígéret?
Nem szeretem a búcsúzkodást.
Nem is szerethető műfaj, de Vera könnyeitől egyenesen olyannak hatott volna az egész, mintha háborúba vonulnék. Nem akartam arra gondolni, hogy meghalni megyek – még ha így is éreztem.
Szóval így történt, hogy csak úgy leléptem.
Az utcában aztán sietősre vettem a figurát, na, nem mintha késésben lettem volna, inkább csak magam elől futottam. Legszívesebben kibújtam volna a saját bőrömből, de végül mégiscsak kénytelen voltam Mario Ricciként a tárgyalóterembe menni. Igazság szerint hálásan húzódtam be a déli nap sugarai elől a bíróság vastag falai közé, de nem sokáig élvezhettem a légkondi előnyeit.
Diego meg sem mukkant, máris elítéltek. Már akkor bűnös voltam a szemükben, mikor a terembe léptem, a kilépésig már csak papírra vetették. Felesleges hajcihő volt az egész. Felállni, leülni, na és a beszédek! A bíró pedig egész idő alatt csak annyit szólt: res ipsa loquitur. És ekkor én arra gondoltam, hogy ez az ipse is igazán resetelhetné magát, de mint kiderült nem sértésnek szánta. Nem is kedveskedett! Azt jelentette: a dolog önmagáért beszél. A helyzet pedig az, hogy nagyon is bűnös voltam.
– Kilenc hónap – fakadtam ki. – Egyáltalán nem erről volt szó.
Fél év, mínusz négy hónap – mantráztam, de a varázslat nem működött. Még mindig a bíróság előcsarnokában álltam Pirassal, kiélvezve a légkondi és a szabadság utolsó pillanatait.
– Nézd a jó oldalát – veregette a hátamat Diego, amolyan megnyugtató, „apás” - stílusban. Mindig is gyűlöltem az apámat. Leráztam magamról a kezét. – Ha most felcsináltál valakit, a gyerek születésére még hazaérsz.
– Neked ez a jó oldala? – kérdeztem idegesen.
– Nemtom.
Csak felvontam a szemöldökömet kissé gyerekes és fekete humorán. Zavartan próbálta összeszedegetni a gondolatait.
– Ne feledd, lesz még egy tárgyalás…
– Azon talán te is megszólalsz – csipkelődtem, mire Piras elhallgatott. Jézusom, egyeseket olyan könnyű zavarba hozni! – Na, ne csináld már – csaptam a hátára barátságosan. – Csak juttass ki!
Ezek voltak az utolsó szavaim, mielőtt biccentettem a mögöttem ácsorgó őröknek, hogy indulhatunk. A rendőrautónál egy darabig próbálkoztam, hogy előre ülhessek, de nem volt elég, hogy egy határozott mozdulattal a hátsó ülésre nyomtak, a bilincshez is ragaszkodtak.
Még csak a szirénák sem szóltak. Csendben mentem el.
Némán. Észrevétlenül, mint reggel. De ez más volt. Most akartam hagyni valami nyomot magam után, de nyom csak bennem maradt, valahol a szívem tájékán. Egy sajgó kis pont, nem több.
Az első ellenőrzés a város határán volt, majd legközelebb a börtön területén fékeztünk le. Alaposan átkutatták az autót, még olyan szívhangot érzékelő műszer mellett is elhaladtunk.
Dumm…Du-dumm… – dörömbölt kánonban a hangszórókból. Csak az én szívem vert egészen más ütemet: Dumdumdumdumdum – szólt az őrült basszus.
Végül egy három emeletes, rácsokkal bástyázott épület bejáratánál szállhattam ki, ahol annyi zárat, meg kulcsot láttam, mint Vera naplóin összesen. Nem, mintha azok a műanyag vacakok kifoghattak volna rajtam, ha a naplóit nem is, a perselyét rendszeresen feltörtem, de úgy éreztem, ezekkel a zárakkal jobban meggyűlik majd a bajom.
Odabent aztán áteshettem a már ismert procedúrán. Még a pultnál leadtam a személyes tárgyaimat, a becsekkolás után, ahol egy őr monoton hangon kérdezgetett. Neve? Lakhelye? Allergia? Aztán meg: Egy óra, márkája SOKI. Három szál cigaretta. Lakáskulcs.
És sorra tűntek el a tárgyak a feneketlen papírzacskó mélyén.
Még a ruháimat is elnyelte, a testüreg vizsgálat után csak a jól ismert overállt kaptam. De nem narancssárgát, sötétkéket. Az anyaga durva volt és az alatta viselt trikó ellenére is bántotta a bőrömet, a hőségről már nem is beszélve. Megsülök!
A ruhák mellé – ugyan olyan monoton hanggal kísérve – kaptam egy számot és egy cellát. Én lettem a négyszázhetes rab.
Mindent megtettek, hogy hamar beletanuljak a szerepembe.
– Iparkodj Négyszázhetes! Szabadidő van, indulj kifelé az udvarra! – Gőzöm sem volt, merre van az udvar – igazán még az sem tudatosult bennem, hogy van egyáltalán – de az erőteljes rúgás a vádlimba ösztönzőleg hatott, így megindultam a végtelen folyosón, a cellák előtt.
Aztán egyszer csak ott álltam, egy hatalmas betonplacc szélén, ahol csak úgy nyüzsögtek az emberek. Csupán számok voltak nekem, de idegenül én is csak ennyi voltam: négyszázhetes. De volt ott még ezernégyszázhetes is. Úgy éreztem minden egyes pillantás keresztüldöf, és nem vagyok több egy kilyuggatott papírnál, amit elragad a szél.
Ferde pillantások voltak ezek. Gyilkosoktól, tolvajoktól és az enyémektől.

Kifordítottam a csuklóm, hogy az én tetoválásom is jól látszódjon, felszegtem a fejem és besétáltam az oroszlán barlangjába. Közéjük.

2017. május 8., hétfő

Huszadik fejezet - II.

Vera


Tudod, most sokkal jobb fej vagy, mint két napja – suttogtam, miközben meredten a poharamba bámultam, nehogy bármit is kiolvashasson a tekintetemből. Kedvesebb volt velem, mint valaha…
– Most nem az én felelősségem vagy – felelte rekedten.
Sóhajtottam és kiittam az utolsó csepp whiskyt is, ami a poharamban maradt. Nem tudom hányszor ismételtem még meg ezt a mozdulatot az éjszaka folyamán, mire Mariónak feltűnt, hogy eltűntem. Hány pohár csúszott le, mire lélekszakadva az asztalunkhoz ért az én felelőtlen bátyám, akinek a felelőssége voltam?
Már nem emlékszem. De kegyetlenül részeg voltam.
Életemben először.
Legalábbis ezt mondták.
– Héé… – intettem vidáman a testvéremnek, mikor lefékezett a bokszunk mellett. – Mari…o-ó… – csuklottam bizonytalanul, mire elkerekedett szemekkel meredt rám. Viszonoztam.
– Oké, mi folyik itt? – kérdezte idegesen.
– Whisky – kuncogtam.
Davide az asztal alatt erősen a lábamba rúgott. Csábos pillantással válaszoltam – azt hiszem. Zavartan kapta el a tekintetét.
– Csak egy keveset kapott.
– Hozzád képest keveset, te alkoholista barom? – ordította Mario és a jég kék íriszeken mintha hullám csapott volna át, a szeme olyan sötét lett, mint a háborgó tenger. – Nézz rá, basszus. Totál szét van csúszva. Mi van az arcával?
Gyorsan ráncba szedtem a mosolyomat – talán mégsem csábosan néztem – és megpróbáltam valami magabiztos arckifejezést magamra ölteni. Ezzel nem volt nehéz dolgom, az önbizalmam akkorára dagadt, hogy ha elajándékozom a felét, még akkor is marad elég az asztaltánchoz. 

A jótékonykodást talán kezdhettem volna Davival, láthatóan nehezen tartotta magát Marióval szemben. 

– Szerintem minden oké vele – mondta lazán és gyengéden megérintette a kezemet. – Csak azt furcsállod, hogy most nem olyan görcsös, mint ez a rohadt szék a seggemben.
– Vedd le róla a kezedet, vagy nem csak a szék lesz a seggedben – mondta Mario hidegen, mire Davide meghunyászkodva húzódott hátrébb. – Jobb lesz, ha most mész.
A dobos készségesen felpattant és várakozva nézett a testvéremre.
– Elég sötét van, hogy elinduljatok. Cross és Rico már kint várnak. Intézzétek el Tottit magatok, én kitalálom, mit csináljak a beállt húgommal.
Mario zsebre vágta a kezét, de még a vastag farmer anyagon keresztül is tisztán kivehető volt, hogyan szorultak ökölbe az ujjai.
– Tudom, hogy ott akarsz lenni, amikor… – Mario figyelmeztető pillantását követően Davide gyorsan elhallgatott. Kelletlenül pillantott rám, majd nyelt egy nagyot. – Én is haza tudom vinni Verát.
Mario ugatásszerű hangot hallatott. Nevetett.
– Mára bőven eleget tettél.
– …jó, értem. Akkor nem én. Cross is meg tudja tenni vagy akár...
Mario hirtelen Davide előtt termett, aki meglepetésében visszazuhant a padra. Arcán fájdalmas fintor futott át, ami eltorzította mindig pajkos mosolyra húzódó száját.
– Nem voltam elég érthető? – rivallt rá bátyám. – Nem akarlak a húgom közelében tudni, seggfej. Egyikőtöket sem!
Davide nem nézett Mario szemébe, csak kicsúszott az asztal mögül és úgy suhant ki az ajtón, mint egy igazi árnyék. Amint eltűnt, Mario zord hidegsége semmissé lett, elkeseredetten pillantott rám.
– Borzasztóan nézel ki – motyogta.
– Te is – súgtam vissza. Az idő alig járt éjfél után, a Rico által összecsődített társaság nagy része még nem távozott, így hatalmas volt az alapzaj, mégis a suttogást éreztem helyénvalónak. Az egészet olyan bensőségessé tette.
Mario is érezte a változást. Két hónapja először, hogy úgy ült velem szemben, mint egy testvér. Talán csak azért éreztem így, mert megvédelmezett engem Davival szemben? Mert úgy viselkedett, ahogy egy igazi báty tette volna?
–  Én igazán ott akartam lenni. – Hosszú idő után szólalt csak meg. – És nem csak vért akartam látni. Istenem, azt annyit láttam már – sóhajtotta. – Csak biztosan tudni szerettem volna, hogy Alessio Totti mindent töröl. Azt akartam, hogy a szemem láttára csinálja.
Bízz a barátaidban. Ahogy mindig tetted. – Ezt kellett volna válaszolnom, de a gondolataim máshol jártak. Messzebb, a kettőnk történetéhez mégis közel.
– El vagy átkozva – búgtam álmatag hangon. Arcomat a hideg asztallapra fektettem, hogy egy cseppet lehűtsem forró bőrömet. – Rajtad van a Vera- rontás – kuncogtam.
– Miről beszélsz? – kérdezte Mario mogorván.
– Tíz éve… – nehezen jöttek a szavak, pedig nem is emlékszem azokra az időkre. – Amikor megszöktél, magaddal hoztál. Hátrahagytad az otthonodat, az iskolát, a családot. Mindent. És holnap ugyan ezt kell tenned – mondtam csendesen. – Nem hoztam szerencsét.
– Hülyeségeket beszélsz!
Fáradtan elmosolyodtam.
– Hátra kellett volna hagynod.
– Hagyd már abba! – kiáltotta Mario mérgesen. – Te semmiről sem tehetsz! Vagy talán téged kaptak el a rendőrök? Mi ütött beléd? Miért akarod magadra vállalni a hibáimat?
–…mert a testvéred vagyok…
– Az orrom alá kéne dörgölnöd az összes rossz döntésemet. Tehát az összes döntésemet – nevetett keserűen. – Életemben összvissz kétszer választottam jól. Először, mikor elhoztalak magammal otthonról. Másodszor pedig most. Mikor hazaviszlek.
Arcomat még mindig a hideg pulton pihentettem – te jó ég, milyen jól esett a felhevült bőrömnek! – és alvást színleltem.
– Gyere, menjünk!
Sötét tincseim az arcomba hullottak, lágyan ringatóztak a légzésem ritmusára.
– Vera! Vera?
Elfojtottam egy mosolyt, ahogy testvérem egészen az arcomba hajolva ellenőrizte, tényleg elaludtam e. Lelkiismeretes horkolással támasztottam alá feltevését.
– Hát, ez marha jó!
Egy kéz óvatosan körülölelt és kimentett a kényelmetlen pad fogságából. Hálásan fúrtam az arcomat Mario vállába és még egyszer –talán utoljára – magamba szívtam az otthon illatát.
Nem esett nehezemre csukva tartani a szememet, ólmos fáradtság nehezedett rám. Csak egyszer pislogtam át a bátyám válla felett, figyelve a távolodó tengert és a habjai mögül kibukkanó teliholdat.
Mario halkan fújtatott mire hazaértünk és fáradtan rogyott le mellém az ágyra. Morcosan nézett rám, mikor lejjebb rúgtam a rám terített plédet és kinyitottam a szememet.
– Mario? – susogtam némán.
– Igen? – kérdezett vissza ugyan olyan halkan.
– Ugye reggel itt leszel még, amikor felébredek?
Szája mosolyra rándult, olyan kedvesen nézett rám, mint két hónappal ezelőtt.
– Persze, hogy itt leszek – mondta. Már nem suttogott, hangja határozott volt és minden mozdulata biztonságot sugárzott.
Mégsem hittem neki.
– X a szívedbe? – kérdeztem és elnyomtam egy ásítást.
Mario rám vigyorgott, kihúzta karját a feje alól és hatalmas X-et karcolt a szíve fölé.
– Ígérem neked! Aludj, Vera!
Megnyugodva hanyatlottam vissza a párnák közé. Izmaim végre ellazultak, bár észre sem vettem, mikor feszítettem be őket ilyen görcsösen. A Saverióban? A betörés után? Úgy éreztem, már két hónapja nem pihentem.

Némán hallgattam Mario egyenletes szuszogását, amitől reggel még úgy megijedtem. Most azt kívántam, bár sose tűnne el. Ébren akartam maradni. Többet és többet akartam. Többet a testvéremből és több időt vele. De hiába tiltakoztam a szemeim elnehezültek és hamarosan igazán mély, álomtalan álomba zuhantam. De reggel, mikor felébredtem, Mario nem volt mellettem. 

2017. május 1., hétfő

Huszadik fejezet - I.

Vera




Mindenképp az est pozitívumaként írható fel, hogy Mario nem lihegett egész végig a nyakamba, igaz, elég volt tőle egyetlen pillantás és máris mások sem akartak közösködni velem. Egyedül ültem a hátsó bokszok egyikében, elszeparálva a szórakozóktól. Lábamat bosszúsan a padok alá húztam, noha rosszkedvemet nem foghattam a ruhámhoz cseppet sem illő cipőre. Túl sok időt töltöttem már Marióék társaságában, hogy adjak ilyesféle külsőségekre. Viseltes tornacipőm még az asztalom mellett elhaladó, modell szépségű lányok előtt sem hozhatott zavarba, bár lenéző pillantásuk alatt azért kényelmetlenül ficánkoltam. Értettem az üzenetüket, kívülálló voltam. Magam is ironikusnak tartottam a tényt, hogy az Outcasts[1] tagjait úgy ajnározták, miközben a valódi kitaszított én voltam. Egyedül. Mégsem a magány volt az, ami végleg rányomta a bélyeget a kedvemre. A holnapra gondoltam és az azt követő fél évre. Úgy éreztem, a Saverio mocsoktól ragadó pultja fényesebb képet mutat, mint a jövőm. Egykedvűen pillantottam a bátyámra. Mario meglehetősen felszabadultnak tűnt, önfeledten nevetett, mint aki teljesen megfeledkezett a tárgyalásról. Az újságcikkről. Rólam.
De bennem nem volt három pohár whisky, hogy felejtsek.
Egyáltalán elég ennyi búfelejtőnek? Elszomorított a gondolat, hogy ez a hirtelenjében legurított pár deci elegendő volt ahhoz, hogy uralja Mario agyát és megsemmisítsen minden gondolatot, ami hozzám fűződhetett. Még csak rám sem nézett.
Ennek a napnak élt, mert ez volt az utolsó. De úgy tűnt én nem voltam benne a programban.
Davide sem szólt hozzám délután óta, de futólag többször is rám pillantott. Bátorító mosolyt küldött felém, mire csak a szememet forgattam. Alig egy órája érkeztünk, de nekem máris mehetnékem volt. Rosszul éreztem magam és mindent megtettem annak érdekében, hogy ezt a világgal is tudassam.
A világ is tudatta velem, hogy le vagyok szarva.
Észrevétlenül kicsusszantam az asztal mögül és a mosdók felé vettem az irányt. Úgy döntöttem, az est további részét a vécéfülkék egyikébe zárkózva töltöm – a vécépapír origami és az ajtóba vésett feliratok olvasgatása volt olyan izgalmas elfoglaltság, mint bámulni a testvérem menő társaságát –, de az ajtó előtt tolongó hosszú sor hamar elvette a kedvemet. Elkínzottan sóhajtottam és beálltam egy lány mögé, hátamat a falnak vetve várakoztam, de vagy a sor haladt irtózatosan lassan vagy odabent tűnt fel túlzottan hamar az eltűnésem, alig léptem egyet előre, mikor Davi állt meg velem szemben. Mozdulataimat leutánozva ő is a csempéknek dőlt, poharában valami aranybarna csodát őrizgetett.
– Mit csinálsz? – kérdezte szórakozottan.
Az égre emeltem a tekintetemet.
– Mégis minek látszik? – kérdeztem vissza és próbáltam figyelmen kívül hagyni a mögöttem állók zsörtölődését – a sor meglódult. Gyorsan előrébb léptem. – Mario küldött utánam?
Az ujjaim önkéntelenül is ökölbe szorultak. Egyszerűen nem tudtam elhinni: Mario egy órája rám sem bagózott, de pisilni feltétlenül csak felügyelettel mehettem.
– Észre sem vette, hogy eljöttél.
Az ujjaim kiengedtek, helyette a gyomrom rándult meg görcsösen. Keserűen ízlelgettem Davide szavait. Észre sem vette, hogy leléptem.
– Pedig néha igazán nem ártana jobban odafigyelni rád. Van egyáltalán ablak a lányvécében?
– Nem fogok megszökni – vágtam rá elképedve. Csak akkor döbbentem rá, hogy viccelt, mikor látványosan kacsintott egyet. – Különben sem tudnék kimászni, túl szűk a hely.
– Ahol a fejed kifér, ott már nincs probléma.
– De nem fér ki a fejem…
– Szóval már próbáltad – vigyorgott önelégülten.
– Nem dugdosom a fejem lepukkant romkocsmák mocskos vécéablakaiba, világos? – dörrentem rá. – Ha nem akarnék itt lenni, már árkon bokron túl lennék – csúszott ki a számon. Az ajkamba haraptam, de ekkor már késő volt. Davide érdeklődve figyelt. – Nem éreztem jól magam, ezért jöttem ki – tettem hozzá mentegetőzve.
– Akkor talán az lesz a legjobb, ha kiállsz a sorból – mondta és elhúzott a mögöttem állók dühös pillantásaitól.
Visszamentünk az asztalokhoz, de Davi most egy másik bokszba vitt. Nem mintha az előző asztalomnál olyan nagy lett volna a tolongás, de így legalább kevésbé nyílt rálátásom Marióék zsúfolt asztalára. És persze Mario sem láthatott engem.
– Idd ezt meg – lökte elém Davide a poharát, hangja szinte parancsoló volt.
– Mi ez? – kérdeztem bizalmatlanul.
– Whisky. Na, idd már meg az ég szerelmére – unszolt és pillantása addig nem eresztett, míg a kezembe nem fogtam az üvegpoharat. Fintorogva méregettem tartalmát, már a whisky- kóla is rossz tapasztalat volt, de a dobos szemforgatását olyan lekezelőnek éreztem, hogy húzóra küldtem le az egész adagot. Mintha nem is tizenhét lennék. Mintha valaha is csináltam volna ilyet. 

Az ital rettenetesen égetett. Végigmarta a torkomat, majd a gyomromban megülve kezdte szivárogtatni a meleget szerte a testemben.

– Hú – leheltem, mire Davi megeresztett felém egy vigyort.
– Az első, mi? – mosolygott kedvesen. Már azon voltam, hogy sután bólintsak, mikor a köztünk lévő korkülönbség a szememben hirtelen megsokszorozódott és a dobos mellett csak egy elveszett kisgyereknek éreztem magam. De melyik gyerek firkál papír helyett a rendőrség falára? Ki marad család nélkül? Melyik tizenhét évest dobják ki az egyik bandából is tiltják el a másiktól egyazon napon?
Nem is voltam már olyan kicsi.
– Dehogy – feleltem durcásan. – Tudd meg, hogy egy csomószor csináltam már ilyet.
A hazugság könnyen jött, Davide kíváncsian nézett rám.
– Akkor még egy igazán belefér – mondta elképedve és a pulthoz sietett, hogy két pohárral térjen vissza. Tetszett a gondolat, hogy így megdöbbentettem. Hogy elvágtam a körém szőtt mese fonalát.
Aztán harmadszor is rendeltünk.
A helyiségben egyre melegebb lett, pedig a dél- olasz gyakorlat szerint éjszaka kellemes langymelegre hűl az idő, de odabent határozottan csak emelkedtek a fokok. A szoknya tökéletes viseletnek tűnt egy ilyen forró este és úgy tűnt, nem én voltam az egyedüli, aki örömét lelte a fekete miniben.
– Szóval az ablakmászás szóba sem jöhet – morfondírozott Davi. Határozottan biccentettem, a fejem erősen előrehanyatlott. Au. – És hogyan szöksz meg az esküvődről?
A kérdés váratlanul ért, zavartan babráltam az ujjaimmal az asztal alatt. Fehér ruha, nyálas zene és véget nem érő ceremónia – fiús neveltetésem ellenére egyáltalán nem tűntek ezek olyan borzalmasnak. Úgy értem, ki ne képzelné el az esküvőjét?
Davide arca tolakodott a látóterembe.
Sóhajtva pillantottam lezser öltözékére és az elmaradhatatlan szegecses karkötőre. Oké, talán nem mindenkinek a világnézetébe fér bele a nulla huszonnégyes giccsparádé.
– Úgy érzem, a vőlegénynek nyomósabb érve lesz a menekülésre – csettintettem a nyelvemmel. Halkan kuncogott.
– És… – Hezitált. Végül a tekintete megkeményedett, pillantását az enyémbe fúrta.– Hogyan jutottál ki hétfő este a lakásból?
Éreztem, hogy csőbe húzott. Hacsak nem olyan részeg, hogy elhiggye: teleportáltam.
– Az ajtón. Kalap. Kabát.
De a kulcsokat Cross őrizte és ezt mindketten nagyon jól tudtuk.
Davide máskor telt ajkai most penge vékonyra préselődtek és én önkéntelenül is leutánoztam őt – a hasam kényelmetlenül mocorgott. Rettegtem attól, hogy Davide itt, mindenki előtt rendez majd jelenetet, mint ahogy a zenekar tagjai előtt Mario mindig tette, de a dobos hallgatott.
– Tudod, most sokkal jobb fej vagy, mint két napja – suttogtam, miközben meredten a poharamba bámultam, nehogy bármit is kiolvashasson a tekintetemből. Kedvesebb volt velem, mint valaha…
– Most nem az én felelősségem vagy – felelte rekedten.
Sóhajtottam és kiittam az utolsó csepp whiskyt is, ami a poharamban maradt. Nem tudom hányszor ismételtem még meg ezt a mozdulatot az éjszaka folyamán, mire Mariónak feltűnt, hogy eltűntem. Hány pohár csúszott le, mire lélekszakadva az asztalunkhoz ért az én felelőtlen bátyám, akinek a felelőssége voltam?
Már nem emlékszem. De kegyetlenül részeg voltam.
Életemben először.

[1] Outcasts (angol) jelentése: Kitaszítottak

2017. március 26., vasárnap

Tizenkilencedik fejezet

Mario


Órákkal később is a szemem előtt lebegett az újságcikk, amit Piras a képembe nyomott, de ha nem emlékeztem volna szó szerint a szalagcímre, az interneten futótűzként terjedő bejegyzések és a közösségi oldalakon közölt kommentek akkor is emlékeztettek volna a szenzációra: Leleplezte magát a Salla Portado- i gyújtogató. A vastagított betűk alá egy fotót is mellékeltek – rólam. Egyenesen a címlapra.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------

"Sok bosszúságot okozott már a városnak a Salla Portado- i gyújtogató néven elhíresült dél olasz bűnöző, aki alig két hónapos tevékenykedése során három középület vesztét okozta. A halálos áldozatok száma nulla, ám a tűzben többen is súlyosan megsebesültek.
A rendőrség az amerikai Phoenix lemezcég helyi leányvállalatában történt robbantás óta nagy erőkkel keresi az elkövetőt, a vizsgálat eredményei ismeretlenek, azonban a tegnap történtek nagyot lendíthetnek a nyomozáson, amikor is az Outcasts néven futó zenekar koncertje vandalizmusba fulladt. A színpadi tüzet a képen látható fiatal férfi okozta. Ő lenne a Salla Portado-i gyújtogató? Bizonyíték nincs, de az interneten többen is hasonló találgatásokba bocsátkoztak. Mindenesetre, ha a gyanú beigazolódik, az együttes felvonhatja a fekete zászlót, mert a banda nagyobb eséllyel lesz hírhedt, mint híres valaha…"
------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nem akarom elhinni – morogtam magamban ismét. Vagy ezredszer. Hangosan már nem dühönghettem, a második óra után még a mindig higgadt Cross is megunta a nyugtatásomat, míg Rico egyszerűen lelépett. A mozdulataimból keserű tehetetlenség sugárzott, arcomat a tenyerembe temettem. A felnőttek részéről egyetlen pozitív szó el nem hangzott – egy az egybe elhitték azt a hazugságot, amit az újságok írtak – és a fiatalok is inkább a rocker becsületet védték, mintsem engem. Az ominózus estéről több ezer felvétel készült, mégsem kelt senki a védelmemre.
– Ha a tárgyalásig lecseng a hír, akkor nem lesz semmi baj – vélekedett Davide. Ő legalább annyit kattogott az ügyön, mint jómagam. Ha a gyújtogatást a nyakamba varrják, már nem hónapokkal, évekkel játszadoztam, öt évtől életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélhettek. Annyi időre Davi nem vehette magára Vera problémáját.
– A tárgyalás holnap van – emlékeztettem legjobb barátomat. – Két hónapig hajtották a gyújtogatót, ezt a hírt nem ejtik két kurva nap után.
Még akkor sem, ha az egész csak koholmány.
– Sikerülni fog. – Davide maga elé meredt. – Muszáj neki – suttogta, majd meghúzta a kezében tartott üveget.
Mind bíztunk a terv sikerében. Alig vártuk, hogy leszálljon az éjszaka és megkereshessük Alessio Tottit, a cikk íróját és Cross szavaival élve, „akár szép szóval, akár erővel megszerezzük azt, amit akarunk”. A küldetésünk pedig nem más, mint töröltetni Totti irományát és megakadályozni őt a hamis tanúskodásban. Igazság szerint nekem már az is elég lett volna, ha egy isteneset húzhattam volna az újságíró arcába. Verekedős kedvemben voltam.
De egyelőre vártunk.
Davi a kocsmában akarta elütni a fölös időt, a srácok szerettek volna egy utolsó laza estét a bevonulásom előtt. Kibérelték a Saverio hátsó részét és meghívtak mindenkit, aki számított – a buli szervezéshez igazán értettek – de őszintén szólva nem éreztem kedvet magamban a társasághoz. Ma nem. Főleg, hogy a fiúk Verát is invitálták.
Azt már nem – futott át először az agyamon, de a betörés után azt is tudtam, magára sem hagyhatom. Így aztán egyértelművé vált: egész este szemmel kell majd őt tartani. Remek lesz. Persze ki tudja? Az is meglehet, hogy már eléggé felnőtt ahhoz, hogy magammal vigyem és nélkülözze a felügyeletet.
Vagy mégsem.
– Mi van rajtad? – kaptam fel a fejemet, mikor Vera egy óra készülődés után előlibegett a szobából.
Férfiként nem tudhattam, hogy ez a fajta megjelenés női szemmel mérve melyik kasztba sorolandó, de férfiként nagyon is jól tudtam, hogy a fekete mini, vörös tűsarkúval nagyon is forró és szexi. Bátyként pedig tudtam, hogy ezt nem akarom a húgomon látni. Mások meg pláne ne lássák! Davide lustán vezette lefelé a tekintetét, pillantása el- elidőzött Vera combjain, majd…
Vörös köd borult a szemem elé.
– Így egészen biztos, hogy nem jöhetsz! – mordultam föl és oda sem figyelve küldtem egy zsibit barátom vállába. A dobos erősen felszisszent, de nyomban elkapta a tekintetét.
– Miért nem? – kérdezte Vera összehúzott szemmel. A tűsarkak ellenére magabiztosan állt, karját összefonta a mellkasa előtt. Ó te jó ég!
– Mert baromi kurvás! – fakadtam ki. Kétségbeesetten méregettem a hugicámat. Hiszen négy napja, mikor magára hagytam, alig tíz évesnek látszott. Jó, az én szememben körülbelül tíz éve „alig tíz.
Mikor történt mindez?
– Nem áll jól, oké?
– Neked sem áll jól a fejed, mégsem mondom – szuszogta dühösen, a mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt. – Csakhogy én leveszem ezt a ruhát, de te…
Fel sem tűnt az arcán elterülő gonosz vigyor, a mondatból egy dolgot fogtam fel:
– Még szép, hogy leveszed! – helyeseltem.
– Itt? – nyelt nagyot Davi, amivel kiérdemelt egy újabb ütést. Jóval erősebbet.
– Öltözz át, most azonnal! – mutattam a szobára ellenkezést nem tűrőn.
– És mégis mit vegyek fel? Az Enemies a fél ruhatáramat tönkretette.
Nem tudtam eldönteni, mit utáltam jobban az elhangzó mondatban. Azt, hogy eszembe juttatta a felforgatott lakást, vagy azt, hogy a graffitis banda neve olyan könnyedén gördült le Vera ajkáról?
– Akkor válassz a másik feléből, bánom is én – vetettem oda. – De ha tíz perc múlva sem sikerült valami elfogadhatót választanod, akkor esküszöm, lópokrócba csavarva viszlek oda – tettem hozzá. Vera dühösen toppantott, ez a plusz pár centi nagy magabiztosságot adott neki.
– Neked az égvilágon semmi nem tetszik – sóhajtott színpadiasan, karját a magasba tartotta. Hülyeség. Az a gondolat, hogy itthon maradj, egészen szimpatikus.
– Az arab nőket mindig is csíptem…
Davide gúnyosan horkantott.
Talán többször volt dolgom a Gemmához hasonló szépségekkel, de a mondandómnak igenis volt igazság tartalma: Verán igazán jól mutatott volna a burka.
– Nincs másik ruhám és kész!
– Te tudod… – Kirántottam Davi háta mögül a plédet és egy mozdulattal kiráztam, a gyűrött anyag redői egy pillanat alatt kisimultak.
Elégedett mosollyal figyeltem a húgom rémületét. Szemei olyan nagyra nyíltak, mintha legalábbis fegyvert rántottam volna.
– Nevetséges vagy – sziszegte, de hátrált egy lépést. Utána vetettem magam. Megpróbált eliszkolni előlem, de a húszcentis sarkak adta önbizalom hirtelen semmivé foszlott, Vera riadtan kalimpált a levegőben. Elkaptam, mielőtt a szemétkupacok egyikére borult volna és gyorsan köré csavartam a takarót, hogy mozdulni is alig tudott.
– Szedd le rólam ezt a szart, Mario, de nagyon gyorsan! – Szerencsére a beszéd még ment neki.
Vigyorogva figyeltem, hogyan szenvedi le magáról a szürke anyagot, eszem ágában sem volt segíteni. Szeme bosszúsan villogott, úgy állt az átjáróban, hátán a pléddel, mint valami szuperhős, aki bármelyik pillanatban készen áll a plafont áttörve kilőni magát.
– Gondolj bele, gyalog megyünk és a Saverio nagyon messze van… – mondtam nyugodt hangon. Direkt nem cukkoltam, az „úgysem tudod” kezdetű mondatok vonzották maguk után a legdurvább balhékat és Veránál így is épp elég ellenállásba ütköztem, nem kellett még a büszkeségét is rugdosni, noha egyértelmű volt: nem bírná ki az estét a vörös cipőben.
– Nem túl kényelmes, az igaz – vallotta be fintorogva és leroskadt Davi mellé a kanapéra, hogy lehámozza magáról a cipőt. – De akkor mit veszek föl?
– A piros tornacipőt – dobtam az ölébe az említett darabot és gyorsan én is leültem a kanapéra, kettejük közé.
Talán mégiscsak átgondolandó dolog, hogy itt merjem e hagyni kettejüket. Együtt. Davide elkalandozó tekintete egyre csak dühített, ráadásul az Outcasts társasága nem volt jó hatással a húgomra, ezt a vak is láthatta.
– Rohadt divatos…
– Igen, de a pokróccal az igazi – csipkelődtem.
Vera lesújtó pillantást vetett rám, majd áthajolt rajtam és felkapta a karfán heverő piros- fekete kendőt. Görcsbe rándult a gyomrom. Egy ideig elgondolkodva nézegette, majd a karjára kötötte és elbűvölve nézte a fekete anyagon feszítő farkast, a körülötte tekergő felirattal.
– Tedd azt le! – mondtam, de ez össze sem volt hasonlítható a korábbi vitánkkal. Vera kirívó öltözéke kicsit sokkolt, de a csuklóján feszítő kendő látványa felért egy hasba rúgással, a levegő kiszaladt belőlem. Dühös voltam, de a hangom színtelen.
Néma pillantást váltottunk Davival.
– De pont megy a ruhámhoz – rángatta a vállát Vera, nem akart megválni a kendőtől. Utáltam még a gondolatát is, hogy a bandás cuccaimhoz nyúljon.

– A zúzódásaid is tök jól illenek hozzá – mordultam föl és letéptem a karjára kötözött kendőt. Vera megverésével a Rock Katonái már éppen eleget tett. De többé nem kerülnek a közelébe, arra megesküszöm!

2017. március 11., szombat

Koncert beszámoló - A7X

... a számomra legkifejezőbb mondat, egy fiú szájából hangzott el: „Ugye tudjátok, hogy ezek az emberek azért… pofátlanul tehetségesek?!”

Unholy Confessions
Avenged Sevenfold koncert beszámoló, avagy
Jöttünk, láttunk, visszamennénk…


Az új album ígérete lassan egy éve keringett a levegőben, ami nekünk, Európaiaknak csakis egyet jelentett: koncert nálunk, hazai pályán. Még egy kis várakozás, még pár hónap és a szenzáció landolt a neten:

2017, European Tour – ez idővel világkörüli turnévá avanzsált.

„Egy év után arra jutottunk, hogy idén újra nálatok nyomjuk. Ha még nem vagy kész, szerezd be a jegyedet és a legújabb infókat a The Stage világkörüli turnéjáról, mielőtt túl késő lenne. Nem ígérjük, hogy emlékezetes este lesz (már persze azoknak, akik túl sokat ittak), de azt megígérjük, hogy minden este a turné legjobb estéje lesz – hah. Ott találkozunk!” – Avenged Sevenfold

A hír tarolt, majd mikor (2016. október 13-án) kijött az első dal az új albumról, az internet végképp bepörgött. Másnapra már minden rajongó mozgósította magát és a dalszövegfordítások, klippek és átdolgozások ezer különböző oldalról árasztották el a netet. Kétség sem fért hozzá, hogy nagyszerű hónapok előtt állunk.
Már csak azt kellett kiderítenem, mégis hogy a fenébe fogok én kijutni arra a koncertre? Mert, hogy ott leszek, ahhoz nem férhetett kétség!
De a dolgok mégiscsak bonyolódtak, kezdve azzal, hogy a zenekar nem tervezett Magyarországra jönni és folytatva a határzárásokon át egészen a napjainkban „divatos” terrorista akciókig. Ezek után nemhogy kétségeim támadtak, egészen bizonyosnak tűnt, hogy a koncert napján otthon fogok csücsülni, egyedül.


Merthogy a szülői tilalom, az sérthetetlen. A koncert ügyében egyedül bátyám állt mellettem – ő viszont teljes mellszélességgel –, aki „Tanulj és okosodj, kisember!”[1]- felkiáltással megígérte, hogy kijuttat a koncertre.


Csakhogy ez a beszélgetés augusztusban hangzott el és idő közben átcsúsztunk szeptemberbe. Némán, a témát többé nem érintve. Október. November. A bátyám meg csak sunnyogott.
De december 24-én igenis ott volt a jegyem a fa alatt! Juppi.
N
Ezt a döntését később egészen biztosan megbánta. Főleg az előtte lévő napokban mehettem az agyára, de azt hiszem végső túlzásokba akkor estem, mikor a ruhámról faggattam.
 – Világos gatyába menjek? Hm? – kérdeztem tőle, mikor már legalább öt barátnőmmel átrágtuk magunkat ezen a világrengetően fontos kérdésen. De még mielőtt kiakadhatott megszólalhatott volna, gyorsan folytattam: – A világos farmer hamar koszolódik. De mégis mennyi esély van arra, hogy valamelyik gyökér leönt sörrel?
Ha szemtől szembe ülünk, bizonyára rezzenéstelen arccal bámul rám, de telefonon keresztül csak a percek múlását érzékeltem.
– Ha valaki leönt, az én leszek. Nézd, ezt a kérdést ne gondolkodd túl!
– Oké. – Oké… így csak négy gatyát próbáltam fel.
N
Több hónap várakozás: pipa
Jegy megszerzése: pipa
Jézus_szívrohamot­­_kapok - állapot: pipa
Koncert előtti nap: pipa

Koncert betöltése: folyamatban



2017. Február 23. csütörtök

Az átlagembereket eléggé ki lehet készíteni vele, de azt hiszem, azoknak, akik írással foglalkoznak, nem mondok újat azzal, hogy a napjaim jó része eléggé – nagyon- nagyon. nagyon – részletesen dokumentálva vannak. Ha a rendőrségen megkérdeznék, hogy van-e alibim szilveszter éjjelére 22:00 és éjfél közt, visszakérdeznék, hogy pontosan melyik percre gondolnak a biztos urak? Ezen az egy eshetőségen kívül még nem láttam más hasznát a naplóírásnak, egészen addig, míg meg nem találtam egy 2013-as bejegyzésemet. Ekkor írtam először az Avengedről. Melyik rajongó tudja még elmondani napra pontosan, hogy mikor szeretett bele az első dalba? Na, ugye.
És most irány Bécs (aztán Kalifornia – a zenekarral az oldalamon –, ahol megírom a világtörténelem legkirályabb életrajzi könyvét, siker, csillogás. Nem lehet másképp.).
7:30 -
Ez nem valami különcködés, jó tinédzser módjára nekem is szükségem van a napi tizenkét óra alvásra – ezt nyilvánvalóan elszúrtam, korán keltem. Hogyan is alhattam volna tovább, mikor előre tudtam, hogy a nap egy Avenged Sevenfold koncerttel zárul?
Így legalább rengeteg időm maradt készülődni. Rengeteg. Csakhogy a ruhaproblémát előző nap rövidre zártam, nem rutinos koncertjáróként pedig nem láttam szükségét, hogy máson is törjem a fejemet. A buszindulás előtt negyed órával, egy darab papírral a kezemben léptem ki. A darab papír volt a jegyem.
Én ezt így lazázva terveztem. Anya nem.
– Így akarsz elmenni? – hüledezett és két perc alatt olyan listát rittyentett, hogy a fülem is kettéállt.
– Pénzt tettél el?
– Ja – csaptam a zsebemre.
– Eurót? – Elbizonytalanodva pillantottam az ezresekre. Eurót?
– Minek az? Magyar buszon magyar pénz kell – rántottam vállat.
– Igen. Külföldön meg valuta. – 1:0 oda.
A továbbiakban ez így zajlott:
Anya: ennivaló
Én: Nos, rágót tettem el. Vagy olyan kellett volna, amit le is lehet nyelni?
A jövőben: Tíz óra kaja nélkül és egészen afrikainak éreztem magam. Meghaltam volna, de szerencsére a testvérem hozott szendvicseket. (Igazából magának. Részletkérdés, én ettem meg.)
Anya: meleg ruha
Én: Még egy pulcsi? Ha-ha. Majd fűtöm magam lelkesedéssel. Jó lesz az!
A jövőben: Egy fiú kabátját kaptam meg, míg a parkolóban várakoztunk.
Anya: innivaló
Én: Kérlek! Erre lesz a legkönnyebb rácáfolni. Ez szimpla biológia. Ha iszok, pisilnem kell. Ha pisilnem kell, sorba kell állnom. Ha sorba kell állnom, na, látod, inkább nem iszok, és nem pisilek.
A jövőben: Az este végére bárkinek a poharába beleittam volna. Ráadásul még nem értünk át a határon, már az ablakban lógtam, mosdót keresve.
17:45 ­– átléptük a határt
Édesapámnak mindössze két megjegyzése volt az úttal és a koncerttel kapcsolatban:
1.      El fogod veszíteni az összes iratodat.
2.      Figyeld meg, az osztrákok mennyivel előzékenyebbek az utakon.
Az első tétel igaz történeteken alapul, a bátyám élete során háromszor veszítette el a teljes iratbázisát különböző koncerteken, gyakorlatilag csoda kategória, hogy még van személyazonossága.
Megjegyzés: A napom egyetlen vesztesége egy bőrlánc volt.
Ad kettő: Valószínűleg ennek is volt igazságtartalma, úgy a hetvenes évek környékén, mára ebből a figyelmességből nem sok maradt. Az utakon méregdrága márka kocsik, bérelt Smartok, esetleg hótolóval is felszerelt böhömautók jártak.
Én a bátyámmal és egy haverjával utaztam.
– Na, nézd csak – mutatott ki testvérem az ablakon. – Azok szerintem már Avenged rajongók!
– Hol? – kaptam oldalra a fejem, úgy tapadtam az üvegre, mint valami tengericsillag. Egy hiperaktív lányt láttam – haha, és nem én tükröződtem – a barátja mellett, olyan gyorsan pattogott fel és alá, hogy a kocsiban ülve is beleszédültem.
– Az ugribugri lányra gondolsz? – vigyorogtam.
– Bizony.


20:00 – beléptetés

Még a ruhakeresés margójára elmondanám, hogy a bátyám azt is mondta: „Ne a fekete, Avenged trikódba gyere. Olyan leszel, mint mindenki más…”
Csakhogy nem olyan voltam, hanem azok voltunk. A terem tele volt emberekkel. És. Mindenki. Azért jött. Amiért mi. Amiért én. És úgy ahogy én. Ami a valóságban különcködés, az ott teljességgel sztenderd volt. Emberek láncokkal, szegecsekkel, talpig feketében. Avenged Sevenfold feliratok, dalszöveg tetkók, deathbatek mindenhol.
Szívverés: ezer/perc
Totális sokk.
Állás. Mosolygás.
Már éreztem: az este kibekúrt nagy lesz!
Wuhúúú.
Sosem értettem, miért szeretik ezt úgy az emberek. Abban a pillanatban szívem szerint én is csak ennyit ordítottam volna: Wuhúú. Aha, nem is rossz. Visszaszívom. Már értem. Wuhúú.
Mire beértünk, a lelátók megteltek, úgy tűnt sokan átverekedték már magukat előttünk a beléptető kapun és az azzal járó motozáson. Rengetegen álltak a teremben is, középen, de a csarnok igazán az előzenekarok után telt fel.
Az ígért Chevelle helyett a Disturbed kezdett. Összesen három számot ismertem csak tőlük, de a többire kb. koncert alatt ráéreztem, egy kicsit egy séma volt az egész. Persze nagy élmény volt élőben hallani a The Lightsot és a Sound of Silence[2] feldolgozás is jól sikerült.
…Sometimes darkness… can show you the lights…” – és ekkor millió fény. Telefonok, öngyújtók. Na, az igazán szép volt.


A tűzgépek, amiket használtak, még harminc méterre is perzseltek, a számok végére szinte égett a bőröm, rendesen le lehetett izzadni.
21:30 – hangolás, Látsz valamit? – ööö..., helykeresés
Kiskoromban egészen addig akartam rendőr lenni, míg rá nem kellett döbbennem, hogy nemhogy a kötelező 162 centiméteres határt, a társadalom elvárta 160-at sem sikerült megugranom.
Bátyám, még a koncert kezdete előtt puszta kíváncsiságból hajolt le, hogy lássa, mit látok én „törpe- szintben”.
Reakció: Basszus.
– Ez így nem lesz jó – mondta és láttam, hogy szeme már a megfelelő helyet kereste, ahonnan nagytotálba nézhettem végig a koncertet. – Ott – mutatott a terem végében álló lépcsőre. Céltudatosan sietett arra, ügyesen tört utat magának a tömegben.
Siettünk, nehogy mások érjenek oda először.
Aztán kiderült, hogy a több ezer ember közül miért nem jutott senkinek sem az eszébe odaállni. A szekuritis bácsi miatt, igen. Épp csak felpattantam, már intett is, ami nemzetközi jelnyelven körülbelül annyit tett: felejtős ötlet, húzzál lefele!
– Csak három lépcsőfokot – erősködött a testvérem, de csak újabb fejrázást sikerült kicsikarni. – Jó rendben. Akkor kettőt.
– Nem lehet.
– Csak két lépcsőfok.
– Nem!
A szám szélét rágva vártam a fejleményeket. Ne már! Úgy beleéltem már magam a panorámahelybe…
– Nézzen már rá – bökött felém a bátyám. – Semmit nem fog látni!
Az őr összehúzott szemmel méregetett. A „kicsiség” mintapéldája voltam.
– Rendben van – biccentett. Juppii! – De csak két lépcsőfok! – mondta és nyomatékosításként még fel is tartotta két ujját. Kettő.



21:47 –… és akkor végre… Avenged Sevenfold
Villámok cikáztak végig a falon, mennydörgés morajlott. A kivetítően az album borítója, egyébként teljes sötétség.
Mindjárt
Elkezdődött a The Stage intrjóa. Embertelen sikoly szakadt fel a torkomon, a bátyám vigyorogva figyelt. Visszanevettem. Hát elkezdődött.
Fények föl és Synyster bekezdett.
Huha – először megpillantani őt színpadon élőben…
Ekkor kezdett tudatosulni bennem, hogy nem álmodom. Basztikuli, tényleg itt vagyok!
Egyenként tűntek fel a színpadon és mindnél majd kiugrott a szívem.
M. Shadows.
Synyster.
Zacky.
Johnny Christ.
Brooks Wackerman.
Fantasztikusan szóltak, az egész koncert szédületesen jó volt, vérprofin nyomtak le – egy kicsivel több, mint – másfél órát. Leadták az egész műsort, mintha csak stúdióban lettek volna. A szólok egyszerűn fenomenálisak voltak és M. Shadows-t élőben hallani… na, az megint egy egészen más világ volt. A mozdulataik egészen ismerősek voltak, vagy milliószor láttam már a koncertfelvételeket, de most én is a koncerten voltam.
Érdekes volt, legtöbbször már a bevezető szövegből, kántálásokból felismertem, hogy mi következik.
„I’m not insane! I’m not insaane!![3]
„Hail! Hail! Hail! Hail!”[4]


A vágók is igazán kitettek magukért, szuper grafikák mentek a kivetítőn.
A sokak által irigyelt helyemről pedig – egész este azt hallgattam, hogy küldött el a biztonsági őr mindenki mást – tényleg minden show elemet láttam.
Az Avenged Sevenfold alatt a tűzgépeket hanyagolták, de a Planets[5] közben az albumborítón is látható űrhajós emelkedett a magasba.


Hihetetlen volt az egész koncert, persze az a visszatérő nagyon kellett a végére.
Egészen sötét lett a teremben és vége- hossza nem volt a Sevenfold – skandálásnak. Sevenfold. Sevenfold. Sevenfold.
Olyan sokáig várakoztatták a tömeget, hogy kétségeim támadtak, visszatérnek-e még egyáltalán. És akkor jött a reménysugár. Persze képletesen is, meg gyakorlatban is. M. Shadows állt a színpad közepén, egyetlen fénynyaláb világította meg. „We’ re coming back, coming back…”[6]
Mi lenne, ha játszanánk egy számot…
egy nagyon kedves, szerelmes számot…
gyilkosságról…
…és nekrofíliáról…

A Little Piece Of Heaven.
Vége. Katarzis.
„We fell apart, let’s make a new start
’Cause everybody’s gotta die sometime, yeah- yeah
But baby don’t cry!”[7]


Az utolsó számokat már a közönség soraiban tomboltam le – a bátyám szerint ekkor már úgyis a hangzás volt a lényeg – szóval így lett egy kis tömeg - élményem is.
A koncert végén pengetőket és aláírásokat dobáltak, majd lementek a színpadról és egyszer csak… vége lett…
00:00 – visszatérés a valóságba, szívritmus normalizálása, enyhe halláskárosodás J
Indulás előtt még beszélgettünk kicsit a parkolóban. Bátyám a haverjaival vitatta meg a koncert technikai részleteit. Miután a fél csapat zenei pályán ment tovább, a másik fele meg szimplán tehetséges zenész, ezek után nem nagyon akartam hozzászólni a témához, főleg, hogy bennem olyan szinten dolgozott az adrenalin és az összes felsorolható boldogsághormon, hogy ha érzékeltem is hibákat a koncert alatt, nyomban át is siklottam felettük.
És persze beszélhetek itt oldalakon keresztül, számomra a legkifejezőbb mondat, ami igazán az egész koncertet lefedte az az egyik fiú szájából hangzott el: „Ugye tudjátok, hogy ezek az emberek azért… pofátlanul tehetségesek?!”
2017. Február 24. péntek
02:50 – hazaút és egy kis összegzés
Noha az egész napos izgalom, a nyolc óra utazás és a koncerten való álldogálás, őrjöngés rendesen kivette belőlem az erőt, úgy gondoltam még lefekvés előtt illene készítenem egy kis számvetést.
A hazaút szinte a végtelenségig tartott, úgy vánszorgott a három óra, mintha valami mázsás súlyokat cipelne. Vagy azok a súlyok a szememen voltak? Mintha… húzták… volna… lefelé…
Ráadásul a nap végére olyan izmaim sajogtak, amilyenek szerintem nincsenek is – hasizom? Mi az, te?
Mindennek ellenére azt kell, mondjam, hogy totálisan megérte. Megérte az utazás, az átszállás, a várakozás és ez a több órás bodybuilding.
Azt mondjuk, nem tudom, a nővérem is ezt mondaná e? El kell ismerni, őelőtte is le a kalappal, az elmúlt két hónapot igazán lelkiismeretesen végigizgulta. Nem csoda, hogy sms/óra átlagban sikerült vele kiegyeznem, amit persze leredukáltam három üzenetre (bocsi, hogy ebből is csak kettőt küldtem el…)

Oké, nem. Talán inkább így nézett ki:

A rengeteg várakozáshoz képest és azok ellenére nagyon gyorsan elment ez a nap, de valahogy nem féltem attól, hogy elmúlik. Igazán úgy éreztem, hogy ez az este hozzátett az életemhez és most már bennem él. Ha pedig egyszer megöregszem és szenilis, dilis leszek, akkor előveszem a koncerten készült képeket és videókat és kitalálok hozzájuk valami jó kis sztorit.
Iszonyatosan hálás vagyok a bátyámnak, hogy elvitt a koncertre – már pipáltam is a bakancslistámon – és tényleg adott egy ilyen és ekkora élményt. Az egész este őrületes volt és egyáltalán nem volt hiányérzetem. Sok számot játszottak, mind a régi, mind az új albumokról – és mindnek tudtam a szövegét.
És akkor nézzük a dalokat:
1.      The Stage
2.      Afterlife
3.      Hail to the King
4.      Paradigm
5.      Chapter Four
6.      Buried Alive
7.      Angels
8.      Nightmare
9.      God Damn
10.  Almost Easy
11.  Warmness on the Soul
12.  Planets
13.  Acid Rain
14.  Bat Country
15.  A Little Piece Of Heaven
16.  Unholy Confessions



Bátyám üzenete:
Hát persze! Máris!


2017. március 11.                                                                    Lenner Júlia




[1] Idézet a Jöttünk, láttunk, visszamennénk 2 című filmből
[2] Simon and Garfunkel – Sound of Silence, 1964.
[3] Almost Easy –Avenged Sevenfold album, 2007.
[4] Hail to the King
[5] Avenged Sevenfold, Hail to the King album, 2013.
[6] A Little Piece Of Heaven – Avenged Sevenfold album, 2007.
[7] Avenged Sevenfold – A Little Piece Of Heaven

---

Ma két éve annak, hogy egy igen hosszú kihagyás után, újrakezdtem a blogolást. A fenti cikkel ennek és az őrületes estének szerettem volna emléket állítani! 
Ha tetszett ez a bejegyzés, kérlek jelezd, szívesen készítenék hasonlókat, ha van rá"kereslet". 
Jó olvasást, további szép napot! Arrivederci! :)